Bloodstained: Curse of the Moon

Van az a ritka pillanat, amikor elindítok egy játékot, és az első ugrásnál érzem: ez pontosan tudja, honnan jöttem.

Gyökerek és szándék – nem titkolt szerelemlevél

Ez a játék nem csinál titkot abból, hogy miből táplálkozik. Koji Igarashi neve eleve iránytű, az Inti Creates pedig pontosan tudja, hogyan kell tisztelettel, de nem szolgai módon hozzányúlni a Castlevania-örökséghez. A Curse of the Moon nem akar modern lenni, nem akar mindenkinek megfelelni. Nyolcbites testvérjáték, vállaltan.

És ez már az első percekben lejön. A mozgás feszes, a harc súlyos, minden ugrásnak ára van. Itt nem rohanok fejjel előre – itt figyelek.

Játékmenet – négy karakter, egy ritmus

Zangetsuval kezdek, aki nagyjából annyira Simon Belmont, amennyire jogilag még lehet. A trükk viszont hamar kiderül: nem egyedül vagyok. A karakterváltás egy gombnyomás, és ettől az egész játék szerkezete megváltozik. Nem arról van szó, hogy „ki a kedvencem”, hanem arról, hogy most épp kire van szükség.

Mind a négy szereplő teljesen másképp működik. Más a támadásuk, más a mozgásuk, más a hatótávjuk. Egy helyzetben a nyers erő a megoldás, máshol a precíz lövés, megint máshol egy jól időzített varázslat. Amikor sikerül kaotikus helyzetekben gyorsan váltani, kombinálni és túlélni, az elképesztően jó érzés. Nem látványos trükk, hanem játékosi döntés.

Nehézség – a régi iskola nem simogat

A Curse of the Moon nem könnyű. És nem is akar az lenni. Ez az a fajta nehézség, ami nem magyaráz túl sokat, hanem hagyja, hogy hibázzak. Elveszítem a türelmem, újrakezdem, majd egy ponton egyszer csak összeáll. Ez pontosan az az érzés, amit a NES-korszakból ismerek, amikor nem a játék volt kegyes, hanem én lettem jobb.

A boss harcok különösen emlékezetesek. Van bennük egy kis trollkodás is – amikor már majdnem elhiszem, hogy nyertem, és kiderül, hogy még nem. Ilyenkor szisszenek egyet, de mosolygok is. Ez a játék stílusa.

Hangulat – ismerős, de nem fáradt

A zene és a pályák szerkezete szinte tankönyvi Castlevania. Kastélyok, temetők, őrült lépcsők, precíz platformozás. Igen, mindezt már láttuk. De itt nem újramelegítésről van szó, hanem újrafogalmazásról. Nem érzem olcsónak, nem érzem lustának. Inkább olyan, mint amikor egy régi kedvenc albumot újra végighallgatsz, és rájössz, miért szeretted meg.

Tartalom és újrajátszhatóság – rövid, de sűrű

Ha csak egyszer akarom végigvinni, másfél óra alatt megvan. De ez a játék nem erre épít. Több útvonal, több befejezés, nehezített módok, boss rush – és ami a legfontosabb: kedvem van újraindítani. Nem kötelességből, hanem mert jó érzés benne lenni ebben a ritmusban.

Zárás – amikor az egyszerűség erény

A Bloodstained: Curse of the Moon nem próbál nagyobb lenni annál, ami. Pontosan tudja, mit akar, és azt hibátlan fókuszáltsággal szállítja. Nem forradalmi, nem modern, nem univerzális. Viszont őszinte, feszes és örömteli.

És néha ennyi bőven elég.

Értékelés: 8 / 10 – Tiszta nyolcbites öröm, modern önkontrollal