Arcade Archives Zero Team

Ilyen például a belt-scrolling brawler műfaj, amiben gyakorlatilag egy egész várost szétverhetsz, miközben helyet adsz a jónak és a rossznak, és természetesen minden egyes ütésnél egy kis pixelpáncélba bújtatott ellenfelet küldesz a földre. És bár a Streets of Rage 4 és a The TakeOver próbálják újraéleszteni ezt a stílust, még mindig inkább a niche kategóriát erősítik – és bizony, a Zero Team is egy olyan darab, amit már akkor is elfelejtett a világ, amikor még az iskolában kezdtem a videojátékos karrierem.

Bevezetés – Az elveszett gyöngyszem

A Zero Team egy olyan verekedős játék, amely ugyan 1993-ban jelent meg, de akkoriban már mindenki a Street Fighter II-t pörgette a szobájában. Hát, mi történhetett volna? A Seibu Kaihatsu fejlesztette, akik leginkább a Raiden sorozatról híresek – tehát nem épp a verekedős játékok nagyágyúi. A Zero Team akkorra jött ki, amikor a verekedős játékok már a végső dekadenciájuk felé sodródtak, de nem is ez a legfőbb probléma, hanem hogy a játéknak nem volt igazán helye a piacon.

Játékmenet – Kihívás, de gyorsan unalmas

A játék alapvetően egy négyfős verekedős játék, amely követi a hagyományos sablont: egy-egy karakter, különféle támadások, ugrások, és persze egy-két spéci mozdulat. Az alapvető ütés- és ugráskombozó rendszer egyértelműen a Final Fight-ból merít, amit egyébként nem is bánok, hiszen a klasszikusokat nem kell feltétlenül újragondolni, ha jól működnek. De itt jön a bibi: bár a támadások pörgősek, gyorsak, és eléggé addiktívak, a játék hamar unalmassá válik, hiszen a pályák és az ellenfelek nem igazán kínálnak új kihívásokat, ha már egyszer túlvészelte az ember az első szintet.

A karakterek gyorsan megismerhetőek, de alapvetően semmi meglepő nincs bennük. A gyors Ace, a nehézkes Big-O és a vonzó Spin mind jól hoznak egy-egy klisé karaktert, de igazából a Zero Team nem akarja magát egy Street Fighter vagy Mortal Kombat szintjére emelni. Inkább úgy érzem, hogy a játék folyamatosan hinti a mézesmadzagot, de egy-egy szint után már nem tudja újra megfogni a figyelmemet.

Grafika és hang – Szép, de nem elég

Ha a grafikát nézzük, akkor a '90-es évek egyik legszebb alkotásaival vetekedhetne. A karakterek, bár apró pixelek, egy-egy jól megrajzolt mozdulattal próbálnak egyéni személyiséget adni a harcnak. A Big-O keményen pörgeti a hátsó izmait, míg Spin... na jó, hagyjuk is. Az ellenségek is egyediek: van itt minden, az izmos daraboktól kezdve a ráncos arcú bajkeverőkig, akik egy jól irányzott ütéstől rögtön a földön landolnak. A pályák díszítése is figyelemre méltó, sok kis apró részlet teszi még szórakoztatóbbá a látványt. Azonban van egy nagy bökkenő: a zene. Az egész játék alatt olyan érzésem volt, mintha a háttérben egy lusta hűtőbúgás szólna. Ha ez volt a cél, akkor gratulálok, sikerült.

Miért érdemes kipróbálni?

Ha szereted a régi verekedős játékokat, a Zero Team olyan, mint egy újabb nosztalgikus kirándulás a múltba. De vigyázz, mert hamar rájössz, hogy a játék bár szórakoztató, mégis egy egyszerűsített verziója annak, amit más verekedős címek sokkal jobban csináltak. Viszont ha épp ott van négy jóbarát, akkor egy kicsit más dimenzióba emelheted a játékot, és akkor egy kifejezetten szórakoztató élményt nyújthat.