Arcade Archives VS. Super Mario Bros.

Azt hittem, a Super Mario Bros.-t már álmomból felkeltve is végig tudom játszani, aztán a VS. verzió gyorsan emlékeztetett rá, hogy az emlékeim néha szebbek, mint a valóság.

Super Mario Bros. pontosan ezt teszi, mosolyogva.

Törzs

A Super Mario Bros. 1985-ben nemcsak egy játék volt, hanem egy iránytű: megmutatta, milyen egy tökéletesen feszes platformer. Azóta számtalanszor visszatért, új köntösben, extra módokkal, Virtual Console-on, gyűjteményekben. A Switchre viszont nem a „szokásos” verzió érkezett meg először, hanem az Arcade Archives: VS. Super Mario Bros., ami már a címével is jelzi: itt bizony nem babra megy a játék.

Első pillantásra minden ismerős. Ugyanaz az irányítás, ugyanazok a sprite-ok, Koji Kondo zenéje ugyanúgy beköltözik a fejedbe, mint harminc évvel ezelőtt. A különbség nem a felszínen van, hanem a fogak között. Ez az a Mario, amit eredetileg pénznyelő arcade gépnek szántak, és ez érződik is rajta.

Papíron itt is ott a folytatás lehetősége, hiszen egy gombnyomásra kapsz új kreditet. Csakhogy a continue nem kegyes: visszadob a világ elejére. Ha már vért izzadtál mondjuk a 6-4-ig, majd Bowser egy rossz pillanatban rád lép, az bizony fáj. Nem végzetes, de épp annyira bosszantó, hogy komolyan vedd.

A nehézség nem egy nagy, mindent elsöprő változtatásból jön, hanem apró szúrásokból. Kevesebb power-up, több ellenfél, kisebb platformok. Az ikonikus 1-up trükk például egyszerűen megszűnik létezni, mert a Koopa Troopák helyén Goombák grasszálnak. A mínusz világ elérhetetlen, a warp zone-ok szűkmarkúbbak, és amikor azt hinnéd, hogy rutinos mozdulattal lerövidíted az utat, a játék közli: nem, barátom, itt most csak a hatodik világ jár.

Vannak pályacserék is, amik kifejezetten meg tudják zavarni az izommemóriát. Olyan ez, mintha ugyanazt a régi utcát járnád, csak valaki átrendezte volna a járdaszegélyeket. Ugrasz, ahogy mindig – és melléérkezel. Az új kastélypályák pedig nem viccelnek: extra lávatavak, több tűzrúd, és olyan szekciók, ahol pontos időzítés nélkül esélyed sincs. Van egy rész, ahol egy Koopa Paratroopáról kell pontosan pattanni – csakhogy induláskor még nem is látod, honnan jön. Ez már a „figyelj oda” Mario.

Ezek a pályák persze nem teljesen ismeretlenek: később The Lost Levels részei lettek. Ettől még itt, ebben a kontextusban másként hatnak. A VS. Mario egy kicsit olyan, mint egy alternatív univerzum, ahol minden ismerős, de semmi sem teljesen ugyanaz.

A beállítások sem a könnyítés irányába mennek. Ha nagyon muszáj, négy életre növelheted a folytatáskor kapott mennyiséget, de minden más opció csak szigorít: kevesebb kezdő élet, több érme kell az extra élethez, gyorsabb időzítő. Ez nem egy „csináld kényelmesen” kiadás.

A kétszemélyes mód a klasszikus receptet követi: váltott körök, Luigi a második játékos. Ami viszont igazán feldobja az egészet, az a Hi Score és a Caravan mód. Egy kredit, öt perc, online ranglisták. Itt már nem a végigjátszás a cél, hanem az optimalizálás. Mikor ugrasz le a csőbe bónuszért? Megéri minden ellenfelet eltaposni, vagy rohansz az időbónuszra? Ezek a döntések teljesen új perspektívát adnak a jól ismert pályáknak.

És furcsa módon ez az, ahol a VS. Mario igazán életre kel. Amikor nem a zászló elérése számít, hanem az, hogy hogyan jutsz oda.

Zárás

A VS. Super Mario Bros. nem a legbarátságosabb Mario, de talán az egyik legizgalmasabb. Ismerős, mégis idegen, nosztalgikus, mégis kegyetlen. Ha a klasszikus verziót már félálomban is végigtolod, ez a kiadás pont elég csavart tesz bele, hogy újra figyelned kelljen. És ez nagy szó egy közel negyvenéves játéknál.