Void Bastards

Ritka az a roguelike, amit nem a végtelenségéért szeretek meg, hanem azért, mert pontosan akkor enged el, amikor még visszanéznék utána.

Űrbörtön, fagyasztva tálalva

A felállás már önmagában mosolyt csal az arcomra. Egy gigantikus űrbörtönben vagyok, ahol az MI sorban ébresztgeti a rabokat, akik jó eséllyel pár perc múlva már holtak is lesznek. Ha elhullok, nincs dráma, nincs nagy visszanézés: jön a következő szerencsétlen. Ez a fajta fekete humor valahol félúton van a Monty Python és egy elcseszett brit sci-fi között, és meglepően jól áll neki.

A Sargasso-ködben sodródó roncsűrhajók felfedezése hamar rutinná válik, de nem rossz értelemben. Van benne egy ismerős, kényelmes tempó: felmérem a terepet, számolok az oxigénnel, eldöntöm, mennyit kockáztatok. Konzolon, kézben tartva különösen jólesik ez a fajta feszes, mégis átlátható játékritmus.

A loop, ami nem fáraszt

Roguelike-alapok, persze. Meghalok, újrakezdem, közben egy kicsit erősebb leszek. De a Void Bastards trükkje nem az, hogy mindent újra és újra rám önt, hanem az, hogy apró csavarokkal variál. Minden karakter más nyűggel kel fel a fagyasztóból: köhög, elejt dolgokat, színvak, vagy épp hírhedt bűnöző, akit még az automata tornyok is utálnak.

Ez nem csak poén, hanem ténylegesen beleszól a játékmenetbe. Volt olyan futásom, ahol a köhögés miatt konkrétan fel kellett adnom a lopakodást, máshol meg annyira jó bónuszokat kaptam, hogy hirtelen hősnek éreztem magam. Nem nagy rendszerek, inkább finom lökések, de pont ettől marad friss.

Harc: egyszerű, de üt

Nem fogok hazudni: a lövöldözés elég fapados. Nincs célzás irányzékkal, nincs takarásrendszer, nincs giroszkóp. És mégis működik. A fegyverek hangja, a képregényszerű robbanások és az ellenfelek beteg dizájnja együtt elviszi a hátán az egészet.

Az ellenfélgaléria külön misét megér: Juve-ok, Janitorok, Spookok, Screw-k – mind úgy üvöltözik, mintha egy nagyon rossz napot kifogott brit kocsma törzsközönsége szabadult volna rá az űrre. Néha konkrétan nevettem, máskor meg kényelmetlenül feszengtem. Ez a játék tudja, hogyan legyen egyszerre vicces és nyomasztó.

BioShock-árnyék, jó értelemben

Érezni, hogy a fejlesztők honnan jöttek. A hackelhető tornyok, az ajtózárás, az automaták mind-mind ismerős elemek, de nem másolatként hatnak. Inkább olyanok, mint régi reflexek: tudom, mit miért csinálok, és ez biztonságérzetet ad egy alapvetően veszélyes játékban.

Taktikázni lehet, de nem kell doktori disszertációt írni hozzá. Épp elég gondolkodás van benne ahhoz, hogy ne csak reflexből lövöldözzek.

Switch-en, kézben az igazi

Hordozható módban a Void Bastards különösen jól működik. Rövid menetek, világos célok, feszes pályák. Volt pár pillanat, amikor az akció besűrűsödésekor megbicsaklott az fps, de sosem annyira, hogy kizökkentsen. Inkább egy vállrándítás, mint egy piros zászló.

Zárás

A Void Bastards nem akar mindent megváltani. Nem akarja újradefiniálni a roguelike műfajt, és nem akar száz órára láncolni. Ehelyett ad egy markáns stílusú, jól tempózott, emlékezetes utazást, amit jó érzés újra meg újra elindítani – majd békén hagyni. Néha pont erre van szükségem játékosként.