Shakedown: Hawaii

Hosszú, szórakoztató bevezető, amit gyorsan ununk el

Azt mondhatnám, hogy a Shakedown: Hawaii egy 16-bites Grand Theft Auto. És ez nem lenne messze az igazságtól. A játék világát teljesen jól megtervezték, minden sarkon egy kis felfedeznivalóval, szinte minden apró részlet tökéletesen kidolgozott. Ahogy vezetgetem az autómat, elgázolok egy-két járókelőt, és az utca végén egy romos bolt előtt is elhaladok, amit nemsokára úgy is lebombázok, egyszerűen jól érzem magam.

A játék világa gyönyörű, nem vitás, de közben olyan érzésem van, hogy a látvány mögött nincsen igazán „cél”. A világ csak van. És a hangulatban is van valami megcsinált, mintha az összes poén és kis szórakoztató elem egy-egy adalék lenne, amit betettek a térképbe, hogy ne legyen teljesen üres.

Az üzleti világ, ami egy szempillantás alatt unalomba fullad

A történet egy elég egyszerű felütéssel indít: a főszereplő, aki a Feeble Corporation nevű vállalat CEO-ja, egyre inkább kétségbeesett próbálkozásokat tesz, hogy megmentse a cégét. Így hát belevág a bűnözésbe, hogy visszaszerezze a piacon betöltött szerepét. Az alapok nem rosszak, sőt, az ötlet is viccesen csavarja a modern világot, ahol az óriáscégek és az üzleti etikátlan praktikák uralják az életünket.

De itt jön a nagy bökkenő. Ahogy haladunk előre, az egész történet inkább csak egy hosszú, megfáradt tréfa. A humor nem annyira okos, mint a Retro City Rampage-ben volt, és az egész olyan, mintha a készítők egyszerűen ragadtak volna egyetlen viccen. A játékmenet a főszereplő karakter „elavultságára” épít, aki nem bír lépést tartani a modern világ techcuccai és gyors tempója között, de a tréfák gyorsan kifáradnak, és a karakter szánalmasan elavult próbálkozásai inkább unalomba fulladnak, mintsem hogy szórakoztatóak lennének.

Mindent egy lapra: az üzleti vállalkozás

A játék egyik központi eleme a vállalkozás menedzselése. Az ingatlanok vásárlása, fejlesztése és a napi bevételek folyamatosan befolyásolják a játékmenetet. Itt-ott érdekes lehet a folyamat, de a gyakorlati oldalról nézve hamar túl monoton lesz. Minden új épület, minden egyes fejlesztés csak arra szolgál, hogy még többet kelljen fejleszteni. Hirtelen a világ legnagyobb vállalkozójaként érzem magam, aki egy szimpla menüben pötyögi be a parancsokat, hogy aztán újabb ingatlanokat vásároljon, vagy éppen fejlesszen.

Az egész rendszer alapvetően a Ubisoft-style checklist mechanikát másolja. Miután végrehajtottam néhány, ismétlődő „shakedown” feladatot, egy ideig úgy érzem, hogy csak az egész világ körül pörögök, de nem történik igazán semmi. Rájövök, hogy a játéknak már rég nem a Retro City Rampage-ben látott akció- és kalandélménye van a középpontjában, hanem valami, amit inkább fárasztó teherként érzékelek.

Mikor pörög igazán?

A végére elérjük azt a pontot, amikor a játék egyszerűen felszabadul a menü mocsarából, és újra a régi, pörgős akcióra koncentrálhatunk. De sajnos mindez már túl késő. A korábbi monotonitás és az unalmas fejlesztések elnyomják azt az igazi szórakozást, amit az alapötlet magában rejtett. A késlekedések miatt valami egészen más érzést kaptunk, mint amire számítottunk.

Záró gondolatok

Bár a Shakedown: Hawaii nem teljesen egy csalódás, nem tudja elérni azt a magas szintet, amit a Retro City Rampage megteremtett. A világ szépen fel van építve, a grafika remek, de a játékmenet, a ritmus és a humor egyszerűen nem éri el azt a szintet, amit vártam volna. A játék hozza ugyanazt a szórakozást, amit a folytatás ígért, de nem bírja el a saját súlyát, és végül inkább unalmassá válik, mintsem igazi élménnyé. Sajnálom, hogy nem egy újabb klasszikust kaptunk, de remélem, hogy a VBlank a következő projektjénél jobban eltalálja a tempót.