Paper Mario: The Origami King

A papírforradalom kezdete

A történet rögtön egy elég furcsa helyzetbe csöppen minket: Mario és Luigi egy Origami Fesztiválra vannak hivatalosak, de a helyszín üres, mindenki eltűnt, még a hercegnő is. Az egész helyzetből egy egyszerű papírbeli válság bontakozik ki, ami nem más, mint hogy a gonosz Origami King, Olly, elrabolja a várat, és mindenkit átváltoztat origamivá – köztük Peach-et is. A feladat adott: Mario feladata, hogy megoldja a helyzetet, de az út során nemcsak egy várat kell visszafoglalnia, hanem számos papírpózban lévő karaktert is megmentenie.

A történet különleges, de valahogy sosem sikerül úgy elkapni, hogy igazán a bőrünk alá bújjon. A szereplők – bár viccesek és szórakoztatóak – nem igazán mélyek, így nem érezzük azt a fajta kapcsolatot velük, ami egy jó JRPG-ben alap lenne. Olivia, az origami hercegnő, akit Mario kísér, igazán jó társ, de a többiek mintha csak a háttérben szólnának be. Egyes karakterek persze figyelemre méltóak, mint például a táncot járó fa, de a világ komplexitása nem mindig jelenik meg az alapvető kapcsolatokban.

A harcok – okosan megtervezett puzzle

Az igazi gond nem is a történet, hanem a harcrendszer. A harcokat egy különleges mechanizmus szerint vívjuk, ami inkább egy puzzle jelleget ölt, mintsem klasszikus JRPG-t. Az ellenségeket egy forgó tárcsán kell elhelyezni, és a cél, hogy mindegyiket egy sorba rendezzük, így támadhatunk rájuk. Az idő szoros, és ha nem sikerül jól összerakni a pozíciókat, nemcsak a támadásunk gyengül, hanem a következő körben is sérüléseket szenvedhetünk el.

A probléma itt az, hogy a harcok gyakran vagy túl könnyűek, vagy annyira bonyolultak, hogy szinte lehetetlen megoldani őket a rendelkezésre álló idő alatt. Ez különösen bosszantó, mert bár a harcok alapvetően érdekesek, a játék egyes részeiben túlságosan elnyúlnak, és a rendszer inkább frusztráló, mint szórakoztató. Az assist funkció segíthet, de ha nem kapcsoljuk be, akkor a harcok sokszor kimerítik a türelmünket.

A világ és a karakterek

Mindezek mellett azonban a világ és a karakterek tervezése remekül sikerült. A különböző régiók mindegyike izgalmas és egyedi, és még a háttérzenék is teljesen illeszkednek az adott környezethez. A Vegas-stílusú város például olyan szórakoztató, hogy az ember szinte nem akarja elhagyni. A felfedezés élménye is szórakoztató, főleg, hogy a Toad-ok mindenhol ott lapulnak, és ha megtalálod őket, mindig jön egy jópofa beszólás, amitől egy pillanatra elmosolyodsz.

Azonban a világ nem annyira nyitott, mint azt egyes előzetesek sugallták. A területek egymástól elkülönülnek, és bár elvileg szabadon sétálhatunk egyik helyről a másikra, valójában a játék erőteljesen lineáris. Nincs igazán olyan érzés, mint például egy Breath of the Wild világában, ahol valóban szabadon barangolhatsz. Itt inkább minden egy szorosabb rend szerint zajlik.

Miért nincs szükség a harcra?

A harcok egyébként teljesen elkerülhetők. Nincs tapasztalati pontok rendszere, így nincs igazi motiváció a harcolásra, hacsak nem szeretnénk pénzt és konfettit gyűjteni. A harcok nem adnak igazán értékelhető jutalmat, és mivel a fő küldetéseink között nincs valódi fejlődés, sokszor inkább próbálunk elkerülni minden egyes ellenséget. A játék elején egyébként van egy sziget, ahol a harcok során rengeteg pénzt szerezhetünk, így igazán nem is kell aggódnunk a pénzhiány miatt.

A boss harcok

A főbb bossok harcai viszont más kávéház, és sokkal szórakoztatóbbak. Az ő esetükben a tárcsát mi irányítjuk, és kellő figyelmet fordítva valóban lehetőség van egy jó stratégiai tervezésre. A szoros időkorlát itt már nem olyan zavaró, és a változatos elemek tényleg frissítőek.

Összegzés

A Paper Mario: The Origami King nem hozza el a sorozat legjobb részét, de még így is egy kellemes és vicces kalandot kínál. A harcrendszer és a lineáris világ kicsit csalódást okoznak, de a karakterek, a világ és a humor tényleg feledteti a kisebb hibákat. Ha szereted a könnyed, szórakoztató kalandokat és nem bánod, hogy a harcok nem érik el a várva várt szintet, akkor egy igazán szórakoztató játékot kapsz.