New Frontier Days: Founding Pioneers

Elég ritka, hogy egy városépítő játék nem a diadalról szól, hanem arról, hogy legyen elég kaja a fesztiválra, és közben ne kattanjak be a „még egy évet” mantrától.

Városépítés, stressz nélkül (majdnem)

Ha valaki a SimCity–Civilization–Warcraft háromszögből indul, általában kétféle végcél felé kanyarodik: vagy terjeszkedsz és dominálsz, vagy legalább túlélésből csinálsz sportot. Itt viszont egészen más a hang. Nincs nagy hódítás, nincs „szomszéd törzs” akit le kell radírozni a térképről. Van helyette egy éves aratófesztivál, ami nagyjából hat percenként kopogtat, és annyit kér tőlem: legyen elég pénz és élelem, különben vége.

Ennyi. Ettől az egésznek van egy furcsán jóleső, hétköznapi tétje. Nem a világot mentem meg, csak egy települést tartok életben, és valahogy ettől emberibb az egész. Mint amikor a falunapon kiderül, hogy nincs elég kolbász: nem apokalipszis, de nagyon kellemetlen.

A loop: munkások, nyersanyag, feldolgozás, megint munkások

A játék alapja az a klasszikus, egyszerű körforgás, amit a régi stratégiai cuccokból ismerünk, csak itt sokkal békésebben tálalva. Van pár pionírod, ők fát vágnak, halásznak, gyapjút szereznek, bányásznak, te meg figyeled, ahogy szépen, komótosan beindul a gépezet.

A nyersanyagból épület lesz, az épületből feldolgozás, abból hatékonyabb nyersanyag, abból még több épület – és egyszer csak azon kapom magam, hogy egy sátortáborból lett rendes kisvárosom. Az a fajta elégedettség ez, amikor nem történik semmi látványos, mégis minden a helyére kattint.

Az eleje kicsit „kattints és várj” jellegű, főleg az első években, de amint megindul a termelés, tényleg rászoktat a játék arra, hogy még egy évet benyomjak. Nem azért, mert mindig történik valami nagy fordulat, hanem mert szépen adagolja az apró jutalmakat.

Fejlődési célok és találmánykártyák: kis feladatok, nagy ragadóság

A legjobb hajtóerő a Development Goals rendszer. Folyamatosan dobálja elém a mikrocélokat – szerezz ennyi gyapjút, növeld a telepesek számát, használd a fűrészmalmot harmincszor –, és ezekért pénzt, nyersanyagot, meg úgynevezett Invention Cardokat kapok.

Na, ezek a kártyák azok, amik igazán beindítják a „még egy év” spirált. Van köztük állandó bónusz (gyorsabb favágás, gyorsabb építés), meg egyszeri trükk (gyorsabban nő a fa egy évig, több pénzt ér a vas). És vannak a kedvenceim: a háziállatos lapok. Nincs ennél szerethetőbb, mint amikor a kis kedvencek gyakorlatilag besegítenek a melóba – igen, olyan szinten, hogy az egyik pillanatban még komolyan városgazdálkodok, a másikban meg azon röhögök, hogy egy birka segít fát vágni.

Korszakváltás: a legjobb fajta „na, mi jön még?”

Ha ügyesen pörög a kolónia, átlépek új „korokba”. Eleinte tábortűz meg fűrészmalom, aztán jönnek a földek, malmok, kőfejtők, végül kórház, templom, kastély, gyár – a klasszikus „civilizációs lépcső”, csak itt nem történelmi kommentár, hanem tiszta jutalomérzet. Mindig jó ránézni, hogy oké, és most mit oldottam fel.

A játék ebben nagyon erős: a fejlődés mindig új lehetőséget nyit, az új lehetőség pedig visszahat a meglévő rendszerre. Szépen záródó kör, ami sokáig elvisz.

De mennyire harap? Hát… nem nagyon

A sztorimód alapvetően barátságos. A fesztivál miatti bukás elméletben ott van, gyakorlatban viszont egy idő után simán „kinövöm” a veszélyt. Az első pár év tud feszült lenni, aztán a pénz- és nyersanyagtermelés olyan ütemben skálázódik, hogy a fenyegetés inkább formalitásnak érződik.

Vannak természeti csapások, meg néha vadállatok, de az összkép inkább kuckós határvidék, mint túlélőhorror. Aki komolyabb kihívást keres, annak ott a Survival Mode magasabb nehézségekkel és olyan elvetemült eseményekkel, mint a gigantikus vadkan-inváziók. A másik véglet a Free Mode, ahol tényleg csak építkezel, bukás nélkül.

Ezek jó extra módok, csak közben ki is rajzolják a játék egyik fő baját: a változatosság hiányát. Egy idő után minden kicsit ugyanolyanná válik. Ugyanaz a síkság, kevés új állat, nincs évszakos ciklus, nincs új régió, nincs igazán topográfiai csavar. Kellemes, csak hamar kiismerhető.

Irányítás: meglepően konzolbarát

A városépítős, „egérrel kattintgatós” műfajnál mindig gyanakszom kontrollerrel, de itt kellemes meglepetés ért. A bal kar mozgatja a kurzort, a jobb a kamerát, a gombok logikusan vannak kiosztva, és még egy kis rezgés is ad visszajelzést, ami furán sokat számít, amikor századik kattintásnál is szeretném érezni, hogy „igen, ezt bevette”.

A gyorsmenük és a shortcutok rendben vannak, a telepesek közti váltás kényelmes, és kéziben a touch irányítás kifejezetten jól áll neki. Sőt: a gomb + érintés kombó nekem lett az ideális, és emiatt is érzem, hogy ez a játék tényleg Switch-re lett hangolva.

Egyedül az zavar, hogy a kurzor képernyőszélre húzásától nem „gördül” a nézet, mindig kézzel kell kamerázni a jobb karral. Apróság, de sok kicsi mozdulatból lesz a fáradtság. És néha feljebb tekertem volna a kurzorsebességet is.

Látvány és hang: szerény, de szerethető

Kinézetre a játék olyan, mint egy HD-s mobilos cucc – nagy gombok, egyszerű, tömbszerű grafika, kevés animáció, izometrikus nézet. De ez nem baj, mert tiszta, színes, jól olvasható, és nem próbál többnek látszani.

A díszletekben van némi játékosság (óriás fejsze a fűrészmalom tetején, túlméretezett fecskendő a kórháznál), és ott van Jessica, a kis kabalafigura, aki néha felbukkan tippekkel, vagy finoman jelzi, hogy légyszi, ne csak halat főzz már megint.

A zene viszont meglepően erős. Kelta ízű dallamok mandolinnal, hegedűvel, gitárral, rendes, élő hangszínekkel – olyan háttér, amit akkor is szívesen hallgatok, ha épp csak nézem, ahogy a város teszi a dolgát. Pont ez kell ehhez a „lassan, szépen” hangulathoz.

Zárás

A New Frontier Days: Founding Pioneers nem akar korszakalkotó lenni, és ezt kifejezetten értékelem benne. Egy fókuszált, kis léptékű városépítő, aminek jó a loopja, kényelmes a tempója, és Switch-en meglepően természetesen működik, főleg kéziben.

A gond csak az, hogy pár óra után elkezd nagyon ismerős lenni minden, és nem igazán dob be új lapokat. De amíg tart az a bizonyos „még egy év” varázs, addig ez egy kifejezetten kellemes kis menedék a nagy, harsány launch-címek mellett.