Kingdom Come Deliverance: Royal Edition

Bevezetés

A Kingdom Come: Deliverance nem akar azonnal szerethető lenni, inkább türelmet kér, időt, meg némi alázatot – cserébe viszont ritkán tapasztalt, földszagú RPG-élményt ad.

A kovács fia és a valóság pofonja

Henry, a jóindulatú, de kissé együgyű kovácsfiú története nem hősmeseként indul. Nincs kiválasztottság, nincs legendás kard a padláson. Az első feladatod konkrétan annyi, hogy behajts egy tartozást egy részegen tántorgó paraszton – majd kapsz egy alapos verést. Ez az a pillanat, amikor a játék finoman jelzi: itt nem te vagy a középpontban, hanem a világ.

Bohemia kegyetlen hely. Szép, zöld, csábító, de tele van banditákkal, intrikákkal és olyan rendszerekkel, amik folyamatosan figyelmet követelnek. Éhes vagy? Egyél. Büdös vagy? Fürödj. Álmos vagy? Akkor ne csodálkozz, ha harc közben elbóbiskolsz. Ez nem túlélőjáték, de néha nagyon annak érződik.

Flow helyett küszködés – aztán egyszer csak összeáll

Az első órák nehezek. Nem „Dark Souls nehezek”, hanem zavarosak. Sok a rendszer, sok a stat, és egyik sem magyarázza el magát kézen fogva. De ahogy telik az idő, elkezd kattanni minden. A fejlődés organikus: azt tanulod meg, amit használsz. Olvasnál? Előbb tanulj meg olvasni. Főznél? Akkor ülj le az alkimista asztalhoz, és készülj fel, hogy ez egy külön játék a játékban.

Ez a fajta tempó nekem nagyon ismerős volt a régi PC-s RPG-kből, amikor még nem volt minden egy questmarker mögé csomagolva. Itt figyelni kell. Jegyzetelni fejben. Hibázni.

Harc, ami nem akar szórakoztatni – csak működni

A közelharc kifejezetten nehézkes. Szándékosan. A kardcsapások irányfüggők, az ellenfelek védekeznek, visszavágnak, és ha vakon hadonászol, gyorsan véged. Trükközni kell, ritmust találni, kivárni. Íjjal lőni? Olyan, mintha tényleg íjjal lőnél. Nincs célkereszt, nincs segítség.

Amikor viszont egyszer sikerül egy összecsapást sérülés nélkül lehozni, az az érzés tényleg ritka. Olyasmi elégedettség, amit legutóbb talán a Dark Souls adott meg, csak itt nem fantázia, hanem sár és verejték.

Henry, akit muszáj megszeretni

Henry nem epikus hős, hanem egy srác, akit bedarált a történelem. A faluját felégetik, a családját lemészárolják, ő pedig kénytelen felnőni. Ahogy tanulod a játék rendszereit, úgy nő fel ő is. Egy idő után az NPC-k felismerik, üdvözölnek, számítasz nekik. Ez apróság, de nagyon emberi.

A mellékszereplők is erősek: Radzig mentorfigurája, Hans Capon pimasz, mégis szerethető alakja mind hozzátesznek a világhoz. A történet ráadásul valódi történelmi alapokon nyugszik, ami ad egy extra súlyt minden döntésnek.

Switchen: kompromisszum minden oldalon

És akkor beszéljünk az elefántról a szobában. Switchen a Kingdom Come… nehéz ügy. Kézben tartva még elmegy, de dokkolva gyakoriak az fps-esések, a textúrák későn töltenek be, és néha olyan vizuális hibák jönnek szembe, mintha a Monty Python középkori díszletei életre keltek volna. Ritkán, de előfordulnak fagyások is, ami különösen fájdalmas egy olyan játékban, ahol a mentés erőforrás.

Ez mind ront az élményen, főleg nagy képernyőn. Amikor viszont stabil, akkor látszik, milyen erős ez a világ.

Zárás

A Kingdom Come: Deliverance nem mindenkinek való. Nem siet, nem magyaráz túl, nem simogat. De ha hajlandó vagy elfogadni a tempóját és a hibáit, akkor egy olyan RPG-t kapsz, ami ritkán látott módon tiszteli az intelligenciádat. Switchen technikailag döcög, de a lelke így is átjön.