Gotta Protectors: Cart Of Darkness

Az élmény

Az egész játék egy szeretetteljes "Jó, hogy még megérkeztél, de előbb kattints a képernyőre" típusú bevezetéssel indít, ami egyértelműen nem szól másról, mint arról, hogy az egész projekt a régi videojátékok iránti tiszteletről és rajongásról szól. Az első pillanat, amikor az Ancient logó felvillan, és te ott ülve próbálod megfejteni, hogy mi a francot is csinálj, az olyan érzés, mintha egy régi, megbízhatatlan CRT tévén próbálnál játszani, ahol minden gombnyomás újabb kis zűrzavart okoz. Ezt nem magyarázza meg senki, ezt meg kell tapasztalnod.

Aztán ott van a Gotta Protectors őszinte szeretete a régi játékok, a chiptune zenék és a VHS-es filmek világának, amihez most éppen egy tankos kastéllyal csapunk le az ellenségre. De nem csak a látványvilág hozza vissza a régi hangulatot, hanem a humor is – a poénok, a "roling along faster than a hedgehog on blast processing!" típusú beszólások tényleg elkapják a hangulatot. Az egész játékmenet is tele van ilyen apró, szerethető pillanatokkal, amelyek rögtön visszarepítenek a '90-es évek játékélményeibe.

Harc, stratégia, humor – és mindez jól működik

A játékmenet során nem csak pöröghetünk az akcióval, hanem komoly taktikai döntéseket is hozhatunk. Azt gondolnád, hogy ez csak egy szimpla tornyos védelmi játék, de aztán egy-egy pálya minden egyes új szakaszával egyre inkább egy igazi taktikai őrületbe csöppenünk. A lehetőség, hogy akár egyedül, akár három barátunkkal támadhatjuk a küldetéseket, mindig friss élményt ad. Az alapötlet, hogy minden egyes pálya elején kiválaszthatjuk a csapatunkat három különböző karakterből (azaz nyolcból választhatunk), teljes szabadságot ad nekünk, hogy a saját stílusunk szerint építkezzünk. Ráadásul a karaktereket bármikor lecserélhetjük, és a különböző képességek fokozatosan drága fejlesztésekkel változhatnak.

A pályák nemcsak pörögnek, hanem tele vannak érdekes, logikai feladványokkal: színkódolt kulcsok, portal-ajtok, irányított nyilak… olyan érzés, mintha egy igazi puzzle és stratégiai játék keverékét játszanánk, ahol az ügyességi és taktikázós részek folyamatosan váltják egymást.

A technikai oldal és az apró hibák

A zenék a játékon belül eleinte nem voltak túl különösek, de minél tovább játszottam, annál inkább vártam, hogy Yuzo Koshiro varázslata előjön. Sajnos az alapjáték zenéje nem hozta azt a varázst, amit vártam, de a letölthető DLC-kben azért találunk igazán ütős számokat, ha valaki kicsit mélyebbre akar ásni a retro hangzás világába.

A pályákra visszatérve, a védelmi vonalak és a súlyos bossok megjelenése olyan szinten zsúfolja be a képernyőt, hogy az valóban komoly figyelmet kíván. Itt jönnek elő azok a mélyebb taktikai lehetőségek, mint például a hercegnő kimenekítése, hogy időt nyerjünk, miközben újratervezzük a védelmet.