GetsuFumaDen: Undying Moon

És ez lenne a baj. Mert minden új mechanika óhatatlanul összehasonlításért könyörög egy olyan játékkal, ami ezt már letisztultabban, bátrabban, magabiztosabban csinálta meg.

Ami működik – az első tíz perc

Kezdésnek viszont nehéz belekötni. Ez a játék gyönyörű. Nem „szép”, nem „stílusos”, hanem konkrétan olyan érzés, mintha egy élő ukiyo-e fametszetbe lépnél bele, ahol a démonok tintapacákból kelnek életre. A zene még erre is rátesz egy lapáttal: dobok dübörögnek, biwa penget, vokálok borzonganak a háttérben. Ritka az ilyen következetes audiovizuális világ.

Fuma irányítása kellemesen könnyed, a fegyverek pedig azonnal karakteresek. A fémlegyezők villámgyors, minden irányba csapkodó kombói teljesen más ritmust diktálnak, mint a lándzsa hatalmas ívei vagy a kőbuzogány súlyos lendülete. A korbács hosszú hatótávja megint másfajta biztonságot ad. Az ellenfelek – még ha túl gyakran is látjuk őket – világosan betöltött szerepekkel érkeznek: íjász, nehézfiú, buffoló kántáló, eltűnős sunyi alak. Egy idő után olvasod őket, tanulsz belőlük, és tényleg tovább jutsz, mint előtte.

Az első tíz percben minden a helyén van.

Ahol elkezd recsegni

Aztán szép lassan szétesik a varázs. Apró hibák jönnek elő, amik önmagukban még elmennek, együtt viszont komoly fejfájást okoznak.

Már az első pályákon kapsz olyan találatokat, amiket egyszerűen nem érzel fairnek: off-screen lövések, falakon keresztül érkező nyilak egy olyan játékban, ahol minden egyes életerőpont aranyat ér. Nagy ellenfelek szűk platformokon, ahol nincs tér taktikázni – vagy beugrasz, és reménykedsz, vagy lassan, unalmasan csipegeted őket távolról, ha épp van hozzá megfelelő altámadásod.

A kamera ugyan mozgatható, de sosem eléggé. Túl sok az olyan ugrás, ahol csak imádkozol, hogy ne az üres semmibe érkezz.

Menük, gombkiosztás és más ellenségek

A játék szinte fuldoklik a rengeteg alapanyagban és fogyóeszközben, de ezt olyan ügyetlen menürendszer mögé rejti, hogy az ember gyakran nem is tudja, közel van-e már egy hőn áhított fejlesztéshez. Ez pedig pont azt az örömöt öli meg, ami a műfaj szíve-lelke.

Némelyik menü egyenesen PC-s örökséget hordoz, nem létező kurzorokra hivatkozva, máshol értelmezhetetlen „első” és „hátsó” fegyverek között váltogatunk. A harc közben felvillanó, mechanikailag fontos kanjik (Break, Flash és társai) nincsenek lefordítva, ami teljesen felesleges akadály az angolul játszóknak.

És akkor ott van a jobb vállgomb. Túl sok minden van rákötve. Fegyvert váltasz, amikor csak fel akartál venni valamit. Újraolvasol egy kőtáblát, miközben az anyagkupac melletted hever, te pedig közben kapod az ütéseket. Ezek nem dizájndöntések, hanem bosszantó figyelmetlenségek.

Kézben tartva – szó szerint

Handheld módban a helyzet tovább romlik. A gyönyörű festett hátterek szemcsés, atmoszférát romboló változatokká esnek szét, a dinamikus felbontás pedig agresszívan beleszól a látványba, amikor sűrűbb lesz az akció. Persze, jobb ez, mint a szaggatás – de nehéz elhinni, hogy a Switch valóban ennyire a határon lenne, főleg más, technikailag komplexebb játékok után.

Nem az a baj, hogy kompromisszum van. Az a baj, hogy minden alkalommal arra gondolok: ezt docked módban szeretném látni.

Az elszalasztott lehetőség

A játék később felvillant egy érdekes ötletet Getsu Renge személyében, aki legyőzése után állandó szövetséges és játszható karakter lesz. Gyorsabb, törékenyebb, elvileg más megközelítést igényelne. Elvileg. A gyakorlatban ugyanúgy kell fejleszteni, mint Fumát, akibe addigra már rengeteg run energiáját beletoltad. Renge létezik, de nincs igazi oka annak, hogy válaszd.

Zárás

A GetsuFumaDen: Undying Moon tele van olyan problémákkal, amiket a műfaj nagyjai évekkel ezelőtt már megoldottak. Pár jól célzott patch-csel ebből tényleg lehetne egy kiváló játék – ha a Konami hajlandó időt és pénzt adni hozzá. És ez egy nagy ha.

A potenciál ott van, az audiovizuális világ erős, az alapok működnek. Csakhogy a Switchen már most is rengeteg olyan akció-roguelite érhető el, ami nem csak ígéret, hanem kész élmény.