ChromaGun

Van három alapszín, összekevered őket, és kész, megszületik valami új. Ezt még én is értettem általánosban, pedig nem a rajztanár volt a kedvenc emberem az épületben. Aztán jön egy puzzle-orientált indie stúdió, fogja ezt az ártatlan alapelvet, belenyomja egy félig sci-fi, félig abszurd tesztlaborba, ad a kezembe egy festéklövő fegyvert, és hirtelen azon kapom magam, hogy színes gömbrobotokat hintáztatok elektromos padlók fölött. Üdv a ChromaGun világában.

Festék, fizika, frusztráció – a jó értelemben

Külsőre könnyű lenne rávágni, hogy „na igen, ez is egy Portal-klón”, hiszen adott az FPS-nézet, a tesztkamrás felépítés és a száraz humorú narrátor. De ez tényleg csak a bőr felszíne. A ChromaGun valójában egy kifejezetten gonosz, fizikára építő logikai játék, ami festékkel dolgozik, nem portálokkal.

A fegyverem egy végtelen lőszerrel működő, nano-akril lövetű izé, amiből pirosat, kéket és sárgát lövök a hófehér falakra és az úgynevezett WorkerDroidokra. A szabály egyszerű: az azonos színek vonzzák egymást. Ha egy robot közel kerül a vele megegyező színű falhoz, szépen odatapad. Innen indul minden, és Pixel Maniacs már az első órában világossá teszi, hogy ezt a rendszert addig fogja csavarni, amíg csak lehet.

Amikor a színek elkezdenek gondolkodni helyetted

A tempó kifejezetten jól van belőve. Nem zúdítanak rád mindent egyszerre, de nem is csöpögtetik fájdalmasan lassan az új ötleteket. Jönnek a kevert színek – zöld, lila, narancs –, és hirtelen már nem az a kérdés, hogy odaviszem-e a robotot a kapcsolóra, hanem melyiket és milyen színben. Egy rossz festékspricc, és az egész terem borul.

Aztán jön a felismerés, hogy a színek nemcsak vonzanak, hanem lendületet is adnak. Itt vált igazán izgalmassá a dolog: robotokat lendítek át réseken, ajtókon, falak mellett, és van egy nagyon kellemes „na, ezt én találtam ki” érzés, ami a Breath of the Wild-féle fizikai trükközést idézi meg bennem. Nem lemásolja, csak ugyanazt az örömöt hozza: a rendszer működik, és hagy játszani vele.

Passzív, aktív, és az „úristen, miért üldöz ez engem?” pillanatok

Nem minden WorkerDroid egyforma. Vannak passzívak, amiket csak a festett falakon keresztül tudok mozgatni, és vannak aktívak, amik konkrétan megindulnak felém, ha rossz színnel találom el őket. Ez egy újabb réteg a már így is sűrű logikai levesben, és meglepően sokszor futottam bele olyan helyzetbe, ahol egyetlen rossz döntés lavinaként borította az egész megoldást.

A nehézség fokozatosan nő, a játék második felében pedig kifejezetten megizzaszt. De sosem éreztem azt, hogy a játék csalna. Ha elrontottam, az az én hibám volt. A trial and error itt nem büntetés, hanem tanulási folyamat, és mivel az újrapróbálkozások gyorsak, ritkán törik meg a flow.

Switchen: kompromisszumokkal, de stabilan

Nintendo Switch-en játszottam végig, és őszintén: meglepően jól tartja magát. Igen, kevesebb a cicoma, a dinamikus fények visszafogottabbak, a környezet néhol puritánabb, de cserébe a játék stabilan fut. Nincs komolyabb lassulás, a töltések gyorsak, ami egy ilyen „sokszor újrakezdős” játéknál aranyat ér.

Az analóg karokkal célzás eleinte kicsit darabos volt, de a szenzitivitás állítgatásával teljesen élhető lett. Külön piros pont a színvak módért, ahol minden szín saját szimbólumot kap – ez nem csak kedves gesztus, hanem valódi hozzáadott érték.

Zárás

A ChromaGun nem hosszú – nagyjából 4-5 óra alatt a végére lehet érni a 26 pályának –, de ez az a fajta játék, ami után nem azt érzem, hogy „ennyi volt?”, hanem hogy „jöhetne még pár terem”. Egy intelligens, következetes, színes logikai játék, ami tiszteli a játékos idejét és eszét. Nem Portal-másolat, inkább egy udvarias főhajtás, saját karakterrel.