Bit Dungeon Plus

Van az a pont, amikor nem a főellenség öl meg, hanem a saját mohóságod egy rózsaszín pajzsért.

NES-poros, de nem múzeumszagú

Az egész játék olyan, mint egy régi kazettás délután: egyszerű menü, gyors indítás, aztán már megy is a daráló. Az első benyomásom konkrétan az volt, hogy „na, ez kicsit Gauntlet-szagú” – és ezt most nem sértésnek szánom. A felállás ismerős: véletlenszerűen generált szobákon küzdöm át magam, csontvázak, varázslók meg mindenféle kellemesen kellemetlen sprite-ok között, a végén pedig valahol lapul a boss. Minden kitakarított terem után jön a kulcs, mehetek tovább, és a nagy kérdés mindig ugyanaz: meddig bírom egyben a karaktert és az idegrendszeremet.

A játék okosan nem próbál többnek látszani, mint ami: egy harapós, zsebre vágható dungeon-crawler, ami a permadeath miatt eleve úgy néz rád, hogy „na, meddig tart a lendület?”. És igen, a válasz meglepően sokáig.

A loot itt nem jutalom, hanem üzemanyag

A kezdőfelszerelés pont olyan, mintha a faluból kitiltott kovács csinálta volna: pici kard, leheletvékony pajzs, páncél, ami inkább dísz. És itt jön be a Bit Dungeon Plus egyik legjobb húzása: a fejlődés nem nagy szavakban, hanem számokban lakik. A cuccoknál gyorsan látom, melyik jobb – nagyobb zöld számok, csere, kész. Semmi filozófia, nincs tíz almenü, csak döntés és tovább.

Ez a fajta egyszerűség nem butaság, hanem ritmus. Harc, láda, gyors stat-ellenőrzés (egy gombnyomásra előjön minden), csere, következő szoba. A flow ettől áll össze, és mire észbe kapok, már olyan természetes a pakolászás, mint régen a JRPG-kben a „jobb a +2-es kard, ne kérdezz” rutin.

A visszafordulás itt nem szégyen, hanem taktika

A legkellemesebb meglepetés nekem az volt, hogy a backtracking nem büntetés. Sőt: kifejezetten megéri. Ha visszamegyek egy már kitisztított szobába, zombiszerű rágcsálók jelennek meg, amik a korábban elintézett ellenfelek maradékán lakmároznak. Leütöm őket, és van esély extra lootra, életerőre, manára. És mivel ezek a szobák általában könnyebbek, az egész olyan, mint egy gyors pitstop a káosz közepén.

Ez a megoldás ritka a műfajban, és pont ezért működik: nem érzem azt, hogy időt vesztegetek, inkább azt, hogy okosan biztosítom be magam. Egy ilyen játékban pedig minden morzsa életerő aranyat ér, főleg amikor a boss már a folyosón röhög.

Főellenfelek: kötelező kör, kevés csinnadratta

A boss-szobát megtalálni sokszor szerencse kérdése, de a végső bunyók… hát, mondjuk úgy, nem ezek miatt fogok évekkel később nosztalgiázni. A főellenfelek gyakran túl közel állnak a sima ellenfelekhez – nagyobbak, erősebbek, de ritkán emlékezetesek. Van bennük egy kis „muszáj volt valamit a végére rakni” hangulat.

És ami a legfurcsább: sokszor izgalmasabb eljutni a mentési ponthoz, mint maga a harc előtte. Mert ott legalább tudom, hogy a tét valós. A boss meg… ott van, megcsinálom, megyek tovább.

A „piros ajtó” és a kísértés

A játék ügyesen csábít a teljesség felé. Ha felbukkan a piros ajtó, ami a továbblépés ígéretét hordozza, én sokszor akkor is inkább kitakarítom a teljes térképet. Nem azért, mert kötelező, hanem mert ott a remény: egy power-up orb trió, amiből választanom kell.

Három opció, mind apróságnak tűnik, de hosszú távon életmentő: több max HP, kritikus bónusz, nagyobb támadóerő. Ez az a fajta jutalmazás, amitől az ember elkezd számolni fejben, és már nem csak csapkod, hanem építkezik. És persze innen csak egy lépés a mohóság: „még egy szoba, hátha dob valami jót”.

Egyedül jó, de társaságban veszélyesebb

Solóban teljesen működik a játék, de amint behúzok egy barátot a kanapéra, a Bit Dungeon Plus átvált másik üzemmódba. Négyfős helyi coopig mehet, én kettőben próbáltam, és azonnal kijött, mennyivel több benne a lehetőség: kombinált támadások, szerepek spontán kialakulása, mentések az utolsó pillanatban.

És persze a klasszikus helyzet: az egyik játékos a csillogó lootért rohan, a másik meg közben kapja az arcába a varázsgolyókat valami háromszemű nyálkától. Ilyenkor nem a játék a kemény – hanem a barátság. Pont, mint régen, amikor egyetlen képernyőn próbáltunk túlélni, és valaki mindig „véletlenül” rántotta be a bajt a többiek nyakára.

Szöveg helyett ösztön, sztori helyett tempó

Itt nincs nagy lore, nincs drámai háttér, nincs hősívet rajzoló narrátor. A szöveg nagy része tippek formájában, töltőképernyőkön jön, és ennyi. A Bit Dungeon Plus nem akarja, hogy megszeressem a karaktert – azt akarja, hogy jobban játsszak, és legközelebb ne ugyanott vérezzek el.

És ez bevallom, nálam működött. Nem azon bosszankodtam, hogy meghalt a „hős”, hanem azon, hogy elveszítettem egy beteg jó statos pajzsot. A kötődés itt tárgyakhoz van, nem figurákhoz – ez kicsit cinikus, de a műfajhoz illik.

Chiptune, ami odaragad a füledbe

A hangzás viszont meglepően erős. A chiptune zenék fülbemászóak, szobaszettekként változnak, és simán azon kaptam magam, hogy bólogatok a „plinky-plonky” ütemekre, miközben próbálok nem meghalni. Egyetlen idegesítő apróság: néha a dallamok furán be-behalkulnak, mintha valaki a keverőpultnál elbóbiskolt volna. Harc közben ez feltűnő, de nem dealbreaker.

Extra módok: jópofa kitérők, gyorsan fogyó varázs

Van Boss mód, ahol csak a nagyfiúk jönnek, és van egy Tower Of Babel nevű time attack jellegű móka, ahol az idő a pénznem. Ez papíron izgalmas, mert időért veszel túlélést, de a varázs nálam gyorsan kopott. Jó, hogy van, el lehet vele játszani, de a főfogás továbbra is a klasszikus dungeon-menet.

Zárás

A Bit Dungeon Plus nem fog fantasy eposzt mesélni, és nem fogja átírni a roguelike tankönyvet sem. Viszont amit vállal, azt tisztességgel hozza: gyors, kemény, egyszerűen átlátható, és meglepően addiktív. A legjobb pillanatai azok, amikor már majdnem hazamegyek a mentésig, aztán mégis visszafordulok, mert „hátha ott a következő upgrade”.

És igen: rendszeresen ez öl meg.