Battle Axe

Alapfelállás – klasszikus hármas, klasszikus cél

Három hős közül választhatunk: Rooney, Fae és Iolo, egyedül vagy helyi kétfős koopban. Négy rövid pályán kell végigverekedni magunkat Mercia földjén, hogy megmentsük az elrabolt falusiakat Etheldred boszorkány karmaiból. Minden karakternek van:

• közelharci támadása
• távolsági lövése
• speciális képessége

Iolo lett a kedvencem – teleport, kék energialövedékek és egy egészen elképesztő, szakállal végrehajtott közelharci animáció. Igen, ez jól hangzik. És jól is néz ki.

Harc – működik, de nem változik

A gond ott kezdődik, hogy a játék ritmusa végig ugyanaz marad. Mindegy, melyik karaktert választod, nagyon gyorsan rájössz: a távolsági támadás mindent megold. A goblinok, orkok, csontvázak egyszerűen rohamoznak feléd, minimális variációval. Nincs igazi pozicionálás, nincs döntési kényszer, nincs „na most mit csináljak?” pillanat.

Hard módban is – ami alapértelmezett – ugyanez a helyzet. A nehézség nem taktikában nő, hanem mennyiségben. Többen jönnek, gyakrabban, de ugyanúgy. A harc súlyosnak érződik, ütnek a fegyverek, de egysíkú. Ami az első pályán történik, az történik az utolsón is.

Pályák és ellenfelek – se titok, se meglepetés

A pályák rövidek, lineárisak, pár szűk folyosó és zárt aréna. Nincs:

• titkos út
• rejtett kincs
• set-piece pillanat
• lovaglás vagy extra mechanika, mint a Golden Axe-ben

Az ellenfelek AI-ja is ennek megfelelően lapos. A bossok különösen gyengék: ismétlődő minták, könnyen olvasható lövedékek, semmi izgalom. NG+ módban sem okosabbak – egyszerűen több ellenfelet dob a nyakadba a játék, ami inkább bosszantó, mint kihívás.

Rendszerek – itt lenne potenciál

Van loot: csirke életerőre, bomba (alig használtam), varázstekercs, ami körbeéget mindent. A bolt a pályák között viszont kifejezetten érdekes ötlet: dönthetsz, hogy végleges HP-t növelsz, pajzsot veszel, vagy túlélésre játszol consumable-ökkel. Hard módban, ahol nincs automatikus gyógyulás, ez már majdnem stratégia.

Csak hát… nincs idő kibontani. Mire igazán éreznéd a rendszer súlyát, már vége is a játéknak.

Hossz és tartalom – a legnagyobb bűn

Easy módban nagyjából 40 perc alatt eljutottam a végső bossig. Ez őszintén sokkoló volt. Négy pálya. Ennyi. Van NG+, tükrözött pályákkal és pár csapdával, de ez nem menti meg az élményt. Nincs elég tartalom ahhoz, hogy visszahívjon.

És mindezt egy kifejezetten prémium áron.

Audiovizuális oldal – makulátlan

Itt nincs vita. Nieborg pixelmunkája gyönyörű. Az animációk súlyt adnak minden ütésnek, minden ellenség robbanása kielégítő. A zene fantasztikus, Matsumae hozza a kötelezőt, sőt, annál többet. Viszont technikailag meglepő módon Switch-en akadtak framerate-ingadozások, főleg beltéri szakaszokon – ezt nem láttam jönni egy ilyen old-school játéknál.

Összegzés

A Battle Axe tankönyvi példája annak, amikor a forma legyőzi a tartalmat. Minden pixel, minden hang azt üvölti, hogy „klasszikus”, de a játékmenet nem tesz hozzá semmit ehhez az örökséghez. Nincs benne kreatív csavar, nincs kockázat, nincs meglepetés. Mire igazán belemelegednél, már vége is.

Ha ez egy olcsó, egyórás nosztalgiafalat lenne, legyintenék egyet, és mennék tovább. Így viszont, ezen az áron, nehezen védhető.