Arcade Archives Ninja-Kid

A 80-as évek közepének hangulata, a gép előtt töltött végtelen órák, és a folyamatosan pörgő szintidők – hát, ha ezt keresed, akkor jól jártál. De egy kis figyelmeztetés: bár az alapok működnek, néha azért érződik, hogy a játék nem minden szempontból éppen a legsimább élményt nyújtja.

A játékmenet: Ugrálj, dobj, tartsd életben magad

A Ninja-Kid alapvetően egy egyszerű, de pörgős platformer. Képzeld el, hogy egy ninja vagy, aki az ellenségek áradatát próbálja túlélni, miközben a képernyőn ugrál a különböző szintjeink között. Az irányítás alapvetően nem rossz, de van egy olyan érzésed, hogy a játék nem igazán fedi fel, hogy miért is kell bizonyos dolgokat úgy csinálni, ahogy csinálni kell. Például a megfelelő ugrásokhoz elég hosszú ideig kell nyomva tartani a gombot, hogy ne csak egy kis ugrást hajts végre. Ez nemcsak hogy furcsa érzés, de időnként frusztráló is, amikor csak egy centin múlik, hogy elérd a következő platformot.

De amint belerázódsz, a játék kezd igazán élvezetessé válni. A különféle ellenségek (mint a fekete ruhás ninják, bombázó bombák vagy a kísérteties szellemek) mindegyike más kihívást jelent. Ha ügyes vagy, akár a fejükre is ugrálhatsz, hogy megbénítsd őket, és ez az apró trükk rengeteget segít a túlélésben. Különösen akkor lesz élvezetes a játék, amikor a tömegesen érkező ellenfelek és a folyamatosan változó pályák miatt igazán ki kell használni minden egyes mozdulatot.

A szinttervezés: Ugrás a kihívások fölé

A pályák viszonylag egyszerűek, de változatosak: először a hegyek, majd egy épület következik, és a végén egy újabb hegyre térsz vissza. A szinttervezés ugyan nem túl komplex, de van benne egy olyan érzés, hogy a pályák jól illeszkednek egymáshoz, és a kihívások is fokozatosan nehezednek. Azonban miután egy ideig ugrálsz és harcolsz, észre fogod venni, hogy a túlélés nagy része egy bizonyos rutinon alapszik: felugrasz, lövöd, leugrasz, majd újra kezded. Ez nem feltétlenül rossz, de idővel kicsit monotonná válik.

A szinteken szerzett pontok mellett időbónuszokat és tekercseket is gyűjthetsz, amikkel feljavíthatod az összpontszámodat. Az éneklő gömbök, amelyek esznek le a képernyőről, szintén érdekes pluszt adnak, hiszen ha három ilyen gömböt összeszedsz, egy bónusz szintre kerülhetsz, ahol szinte csak a gyűjtögetésről van szó. Ezt az egyszerű, de szórakoztató kiegészítést nem lehet nem élvezni, hiszen legalább egy kis változatosságot hoz a monotonitásba.

A kihívás: Van benne némi szórakoztató frusztráció

A Ninja-Kid legnagyobb erőssége talán az, hogy a játékmenet egészére rárakott magas szintű kihívás fokozza a feszültséget. Az elején szórakoztató, hogy egyedül küzdesz az ellenfelekkel, de ahogy egyre többen jönnek, és a pályák egyre gyorsabban cserélődnek, úgy a túlélés inkább egy jól begyakorolt rutinra építkezik. Ha túl vagy az első nehézségi szint emelkedésén, akkor megjelenik a valódi kihívás, hogy megpróbáld a legjobb pontszámot elérni.

A játéknak van egy sajátos hangulata, amitől nemcsak a versenyzés, hanem a magad szórakoztatása is élvezetes. Ugyanakkor, ahogy említettem, a játékmenet egy idő után ismétlődhet, és egy kicsit meg is unhatod, mivel a harc mechanikájában nincs elég mélység. A játéknak van egy klasszikus arcade érzete, ami mindenképpen vonzó, de a folytatás és az új kihívások már nem adnak ugyanakkora friss impulzusokat.

Összegzés: Szórakoztató, de nem marad meg örökre

Az Arcade Archives Ninja-Kid egy remek kis nosztalgikus kaland, ami igazán szórakoztató, ha a highscore-okat hajkurászva szereted a régi, egyszerű játékokat. Az irányítás lehetne jobb, de ha egyszer belejössz, a különféle ellenségek legyőzése és a pályák megugrása még mindig szórakoztató, és egy-egy bónusz szint még extra színt ad az egész élménynek. Azonban ha valami igazán mély és folyamatosan változó élményre vágysz, akkor érdemes más címek után nézned. Ettől függetlenül egy remek választás, ha egy kis nosztalgiázásra vágysz.