Time Recoil

A 10tons neve nem ismeretlen ezen a terepen. A Neon Chrome és a JYDGE után most a Time Recoil érkezett meg Switchre, és elsőre is látszik, hogy ez a csapat már pontosan tudja, mitől működik ez a műfaj – és azt is, hol lehet rajta csavarni egyet.

Időutazás, de nem a látvány kedvéért

A történet a ’70-es és ’80-as évek között ugrál, legalábbis papíron. Párizs, Európa, világvége-közeli fenyegetés, egy elszabadult tudós és egy időmanipuláló fegyver – ezekből főszereplőnk, Alexa próbálja kibogozni a káoszt a Recoilers nevű szervezet segítségével. A cél egyértelmű: megállítani Mr. Time-ot, mielőtt tényleg minden szétesik.

Nem fogok hazudni: a sztori kissé kusza, néha még saját magát is megelőzi, de van benne egy hatórás kampányra elég húzás. Tetszett, hogy nem csak ürügy a lövöldözéshez, hanem ténylegesen végigvisz egy íven. Rövid, feszes küldetések váltják egymást, amelyekben dokumentumlopás, célpontlikvidálás és mentési feladatok váltják egymást – és ez a tempó kifejezetten jót tesz a játéknak.

Hotline Miami vérrokon, de saját identitással

A játékmenet első másodpercében világos: itt a reflex és a ritmus számít. A Hotline Miami DNS-e erősen jelen van, de a Time Recoil nem másolat. A kulcsmotívum az időlassítás: minden megölt ellenfél lelassítja az időt, ami teret ad a következő mozdulat megtervezésére.

Ez eleinte frusztráló tud lenni, főleg a szűk irodákban és laborfolyosókon, ahol egy rossz lépés azonnali halált jelent. De amikor elkezd összeállni a fejben a pálya – ki hol áll, kit mikor érdemes leszedni –, akkor beindul a flow. Egy jól sikerült öléslánc után dash-képességekhez jutsz, falakon csapódsz át, katonák csoportjait radírozod le, és hirtelen úgy érzed magad, mint egy kontrollált idővihar.

Külön öröm, hogy ezek a képességek nem menükben, statikus upgrade-fákon élnek, hanem a pályákon belül születnek meg. Van egy enyhe lopakodás-vonal is, ami tervezésre kényszerít, és ez kifejezetten jól áll a műfajnak.

Funkcionális látvány, kevés emlékezetes pillanat

Itt már vegyesebb a kép. A képregényszerű szövegpanelek és a kézzel rajzolt karakterek adnak némi személyiséget a sztorinak, de a pályák vizuálisan túl egyformák. A ’70-es és ’80-as évek közti ugrálás inkább technikai állítás, mint vizuális élmény – kevés az olyan részlet, ami tényleg megkülönböztetné az időszakokat.

Az épületek sterilek, a karaktermodellek ismétlődnek, a környezet inkább funkcionális, mint inspiráló. Cserébe az effektek rendben vannak: az robbanások ütnek, az ellenfelek halálsikolyai kellemetlenek, a retro-elektronikus zene pedig pontosan azt a tempót diktálja, amire szükség van.

Extra módok, extra kihívás

A kampány után (vagy közben) ott a Time Attack mód, ami igazán megmutatja, mit tud a rendszer. Itt nincs helye hibának: precíz mozgás, pontos lövések, agresszív dash-ek. Jó nézni mások tökéletes futamait, de még jobb megpróbálni megközelíteni őket. Ez az a mód, ahol a Time Recoil igazán kiadja magát.

Zárás

A Time Recoil számomra a 10tons eddigi legletisztultabb Switchre megjelent felülnézetes shootere. Nem a látvánnyal akar levenni a lábamról, és az elején bizony türelmet kér, de amikor összeáll a rendszer, akkor rendkívül kielégítő élményt ad. A történet jelenléte, az időmanipuláció és a rövid, koncentrált küldetések együtt egy rétegzettebb élményt hoznak, mint amit a műfajban megszoktunk.

Nem hibátlan, de amikor egy tökéletes lassított öléslánc végén kifújom a levegőt, pontosan tudom, miért maradtam még egy pályára.