Super Dungeon Maker

Ez az a játék, ami rögtön az elején bevallja, hogy még nincs kész – és sajnos nem csak szerénykedik.

A nagy álom: „Mi lenne, ha a Zeldát is lehetne építeni?”

Amióta a Nintendo megmutatta a világnak a Super Mario Maker-t, azóta ott motoszkál a gondolat, hogy na, ugyanezt kéne megcsinálni Zeldával is. Szobáról szobára puzzle-ök, kulcsok, csapdák, mini-bossok, és a végén egy nagy ajtó, ami mögött valami csillog. A Link’s Awakening remake-ben a Chamber Dungeons mintha kacsintott volna ebbe az irányba, de abból végül nem lett semmi igazán nagy.

A Firechick viszont nem várt tovább: fogta a felülnézetes, Game Boy–SNES korszakos Zelda-érzést, és összerakott egy jogilag „teljesen más” dungeon buildereket. A végeredményben egy csirke a főhős (Fink), karddal, pajzzsal és pár klasszikus eszközzel, és az a dolgom, hogy a kazamaták végén megszerezzem az aranytojást. Ennyi. És most figyelj: ez a rész működik.

Játszani mások pályáit: aranybánya, tele kaviccsal

A Super Dungeon Maker lényege nem egy kampány. Vannak rövid bevezető pályák, amik megmutatják, mi fér bele a rendszerbe, de utána bedob a közösségi tengerbe: vagy játszom mások pályáit és pontozom őket, vagy építek sajátot és feltöltöm.

És itt jön a kétarcúság. A közösségi pályák között van minden:

• vannak, akik komolyan veszik a Zelda-dizájnt, és olyan szeretettel nyúlnak hozzá, hogy néha konkrétan azt érzem, mintha egy régi kazamatába tévedtem volna (láttam például Link’s Awakeninges „újraértelmezést” is);
• vannak, akik teljesen elborulnak, és golfpályát csinálnak jégtömbös lökdöséssel, vagy blokkokkal „versenyeztetnek” automata kapcsolókon;
• és persze vannak a trollok, akiknek a kreativitás csúcsa az, hogy minden szobába belépve pofán vernek lézerrel, ellenséggel, csapdával, és még véletlenül se legyen belőle játék, csak büntetés.

A gond az, hogy a minőség szűrésére kevés eszköz van. A lájkok száma valamennyit segít, tag-ekkel lehet keresni (lineáris, békés, ilyesmi), vagy ráállhatsz egy-egy jó alkotóra, de a legtöbbször vakon ugrok fejest. Néha ez kellemes meglepetés, máskor meg olyan, mintha egy remek borító alatt instant kávét kapnék.

Építeni: jó érzés, csak épp kevés az alapanyag

A szerkesztő eszköztára alapvetően érthető. Kontrollerrel nyilván nem olyan kényelmes, mint egy egérrel, de a logika rendben van, a tooltipek segítenek, és külön plusz, hogy egy gombnyomással átugorhatok „create”-ből „play”-be tesztelni. Ez az a fajta oda-vissza pingpong, amitől az építés nem elmélet, hanem azonnali gyakorlati barkácsolás.

Viszont itt jön a nagy, fájó hiány: nincs érintőképernyős vezérlés. Switch-en, ahol a képernyő konkrétan ott van a kezemben, és ahol egy editor ordít a touchért, ez elképesztő kihagyás. A botokkal meg lehet oldani, csak közben végig az az érzésem, hogy ezt valaki direkt megnehezítette.

És még nagyobb gond: a játék jelenleg kevés eszközt ad a kezembe. Konkrétan olyan, mintha egy modern konyhába állítanának, profi sütővel és késsel, aztán kinyitom a szekrényt, és találok benne négy hozzávalót meg egy fél csomag sót. A kreatív emberek így is csinálnak belőle valamit, sőt néha lenyűgöző dolgokat, de egy idő után óhatatlanul elkezdem ugyanazokat a trükköket látni: horgony, bomba, ajtó, kulcs – variálva, csavarva, de ugyanabból a pár építőkockából.

Ha valaki alkotni akar, nem csak fogyasztani, annak most ez kicsit sovány.

Zelda overworld nélkül: a cukormáz önmagában édes, de hamar sok

A legfurcsább érzés számomra az volt, mennyire hiányzik az, amit egy Zelda játékban sokszor természetesnek veszünk: a világ, a történet, az összkaland. A dungeonök önmagukban is csúcsok tudnak lenni, de attól olyan erősek, hogy van kontextusuk. Itt viszont nincs túlvilág, nincs felfedezés két kazamata között, nincs „miért”.

Befejezek egy pályát, kilépek, és jön a következő, ahol megint nulláról indulok felszerelés nélkül. Nincs fejlődés, nincs tartós előrehaladás, csak egy végtelen „egy pálya még belefér” kör. Egy darabig ez működik, mert a klasszikus Zelda-szerű mozgás és a kis rejtvények viszik a hátukon, de hosszabb távon… üresnek érződik. Mintha minden falat desszert lenne, ebéd nélkül.

Aranyos külső, rángatózó belső

A vizuális stílus kifejezetten kedves: hi-bit, színes, vibráló, és mégis elég saját ahhoz, hogy ne csak „Zelda-kópia” érzés legyen. Csakhogy a teljesítmény meglepően ingadozó. Rendszeresen beesik 30 FPS alá, és egy ilyen letisztult, felülnézetes játéknál ez nagyon csúnyán látszik. Nem az a fajta „á, csak a tech-mániások panaszkodnak” dolog, hanem konkrétan rontja a mozgás és a harc érzetét.

És mivel itt a játékélmény nagy része a ritmuson és a kontrollon áll, az ilyen döccenők sokat elvesznek.

Zárás

A Super Dungeon Maker számomra most inkább egy jó ötletű korai változat, mint kész termék. Van benne szerethető Zelda-DNS, van egy intuitív alapokra épülő szerkesztő, és a közösségi pályák között tényleg találni kincseket. De az egész olyan, mintha még inkubálódna: kevés az eszköz, nincs igazi keret, nincs progresszió, és a technikai állapot sem elég stabil.

Ha szereted a pályaépítést, és hiszel abban, hogy idővel foltozzák és bővítik, akkor lehet belőle valami, amiért majd tényleg megéri visszajönni. Ha viszont most azonnal egy kerek, tartalmas „Zelda Maker” élményt vársz, akkor ez a tojás még nem kelt ki.