Iro Hero

Pörgős akció, de a nehézség az agyadra megy

A sztori persze csak amolyan háttértörténet, ami aláfestésül szolgál a tényleges játékmenetnek: egy európai shmup-ot kaptunk, ami a Ikaruga egyik szellemi örököse, csak éppen a fekete-fehér helyett piros és kék színkombinációval operál. A játékmenet egyszerű, de pofás: a saját hajód színe megegyezik azzal, amit képes vagy elnyelni, és az ellentétes színű lövedékekkel tudod elpusztítani az ellenségeket. Tehát, ha piros hajót irányítasz, csak a kék lövedékekre vagy sebezhető, és fordítva. Az alapvető mechanikák rendben vannak: 'A' a fő fegyver, 'R' a színváltás, 'X' a szuper támadás, amit a lövések elnyelésével tölthetsz fel.

De itt jön a csavar: ha úgy gondolnád, hogy egy könnyed kis lövöldözős játékról van szó, akkor bizony gyorsan tévedsz. A nehézség erőteljes: bár a hajód képes egy-két ütést elviselni, az ellenségek rohamai gyakran olyan tempóval érkeznek, hogy előbb-utóbb hibázol. Mivel mindössze három életed van, és ezekben a hosszú pályákon kell végigverekedned magad, nem csoda, hogy az ember gyorsan frusztrálódik. A végén persze ott van az elmaradhatatlan óriásfőnök, akit szokás szerint egy hatalmas tűzharcban kell megsemmisítened.

A dizájn döntései néha elég furcsák

Sajnos, mint sok más indie játéknál, itt is vannak olyan apróbb, de zavaró döntések, amelyek néha rontanak az élményen. Például, amikor a főhős, Iro, éppen cseveg valakivel, akkor azt látjuk, hogy a képernyő két oldalán különböző karakterek jelennek meg, miközben mi magunk az űrhajót irányítjuk. Mindez nem lenne gond, ha nem lenne teljesen halálos, hogy egy pillanatra elfordulunk a játéktól és elolvasunk egy párbeszédet, miközben éppen a pokolból jövő rakéták záporoznak ránk.

Emellett a játék nem támogatja a függőleges módot, ami a Switch egyik legnagyobb hátrányát jelenti, mivel a shmupok igazán élvezetesek tudnak lenni, ha a képernyő tele van ellenséggel, és nekünk van egy kis tér a gyors reakciókhoz. Ez egy igazi leáldozó pont a játéknál, főleg ha más, hasonló stílusú játékokat nézünk, amelyek sokkal jobban kihasználják a Switch portálját.

A grafika és a hangzás

A grafika ugyan nem fogja leszakítani az állad, de azért a 16 bites, kézzel rajzolt háttérvilág, az ellenségek, és maga a dizájn egész jól passzol ahhoz, amit a játék nyújtani próbál. A karakterek és a környezetek rajza szép, de nem különösebben különleges. Az viszont kifejezetten tetszett, hogy a háttérzenét Danny Elfman stílusában komponálták, ami igazán energiát ad az egész játékhoz. A harcok alatt a dinamikus zene kellően pörög, hogy átadja a feszültséget, ugyanakkor nem túl tolakodó.

Túl könnyen lecsúszik

A legnagyobb problémám talán az, hogy a játékok, amelyek a “nem túl nehéz, de szórakoztató” kategóriába tartoznak, hajlamosak gyorsan elfáradni. A Iro Hero jól kezdődik, izgalmasan indít, de hamar rájössz, hogy ha nem tökéletes a koncentrációd, vagy nem tudsz minden egyes mozdulatot precízen végrehajtani, akkor elveszíted a lendületet. Néhány furcsaság miatt, mint például a már említett képernyős párbeszédek, nehezebb a fókuszálás, így a játék néha elveszíti a lendületét, és sajnos egy idő után a repetitív játékmenet is lemeríti az élményt.