Red Dead Redemption

És most ez a 2010-es óriás egyszer csak itt van a Nintendo Switchen. A kérdés nem az, hogy jó-e a játék – azt nagyjából kőbe vésték tizenhat éve. A kérdés az, hogy milyen érzés ma, 2026-ban, kézben tartva, hordozható módban újra lovat nyergelni. Meg hogy mit kapunk ezért a pénzért, mert a kasszánál azért megáll az ember keze a bankkártyán.

A port: stabil, tiszta, sőt néha meglepően szép

Kezdjük azzal, amit a Switch-verzió tud: ez egy tiszta, rendben összerakott port. Stabil 30 fps, és az egész olyan „szépen fut, ahogy kell” módon viselkedik, amit manapság már külön értékelni kell. Nincsenek random bugok, nem szakad szét a világ, nem érzem azt, hogy a játék könyörög a kegyelemért.

Képi világban érdekes a helyzet: nem arról van szó, hogy megkaptuk a csodás, újratextúrázott, csillogó remastert – nem. Viszont az összhatás néha kicsit szebbnek tűnik, mint ahogy a PS3/X360-as emlékeimben él. Mintha a fények néhol kellemesebbek lennének, az összkép kevésbé lenne „mosott”, és dokkolva is kicsit tisztább a látvány. Hordozható módban pedig kifejezetten jól áll neki a kisebb kijelző: a recék és a pop-in sokkal kevésbé pofátlan, a táj meg… hát az a táj még mindig tud dolgozni.

Van egy pont, ahol tényleg összeáll: amikor vágtázol a semmi közepén, és a Switch azt mondja: „nyugi, ezt én elbírom.” És elbírja.

John Marston sztorija: még mindig üt, és ez a lényeg

A Red Dead Redemption igazi ereje nem az, hogy mekkora a térképe (bár az is rendben van), hanem hogy milyen hangulattal és milyen súllyal vezeti végig John Marstont azon, amit a vadnyugat utolsó rángása jelent.

A nyitány a vonaton ma is olyan, amire felkapom a fejem: nem lacafacázik, nem szépít, rögtön beleáll a kor mocskába, és hozza azt a komolyabb, elgondolkodtató Rockstar-arcot, ami mellett azért persze ott a megszokott, kissé altesti bohóckodás is – de ez már akkor is így volt, és furcsa módon ettől emberi.

Vannak jelenetek, amik időtállóak:

• Dutch szónoklatai, amik egyszerre karizmatikusak és ijesztően üresek
• Mexikó első belépése azzal a zenei aláfestéssel, ami még ma is betalál
• és az a befejezés, ami akkor is megcsavarja a gyomrom, ha már tudom, mi jön

Ha valaki a Red Dead Redemption 2 után jön vissza ide, az érdekes élmény: kevésbé grandiózus, kevésbé „mindent szimuláló”, de narratívában még mindig masszív, és szépen rátesz a 2018-as játék súlyára is.

Játékmenet: a buszforduló Marston és a still-fun lövöldözés

Na igen: a mozgás. Marston gyalog ma már tényleg olyan, mintha egy keskeny sikátorban próbálnál megfordítani egy buszt. Érezni a korát, érezni a régi Rockstar-érát, amikor a karakter nem annyira „reszponzív”, inkább „masszív tárgy a világban”.

Viszont a lényeges rész, a lövöldözés, még mindig működik. A Dead Eye lassítása ma is menő, a tűzharcok ritmusa jó, és a ragdoll fizika továbbra is az a fajta túlzó, színházi erőszak, amitől egyszerre tudsz elismerően hümmögni és kicsit szégyellni magad.

A mellékküldetések meg? Klasszikus Rockstar-féle furcsaságparádé. Néha a párbeszéd és a színészi játék viszi el a hátán az egészet, néha maga a helyzet komikus, néha meg csak simán kellemetlen – de pont ettől lesz emlékezetes.

Undead Nightmare: a bónusz, ami tényleg bónusz

A csomag része az Undead Nightmare, és ez az a pont, ahol a Switch kiadás legalább annyit mond: „oké, nem csak az alapjátékot kaptad meg”. A zombis kitérő még mindig remek hangulatú, és jó ellenpontja a fő kampány komolyságának.

A gond csak az, hogy ez ma már inkább alap elvárás, nem „ajándék”.

A nagy baj: a teljes ár és a nulla törődés érzete

És itt van az a rész, amitől nem tudok teljesen felszabadultan örülni.

Mert amit kapsz, az:

• a teljes sztori
• az összes DLC, köztük az Undead Nightmare
• és egy stabil, rendes port

Amit viszont nem kapsz:

• multiplayer (érthető, de fáj)
• bármiféle komolyabb grafikai ráncfelvarrást
• gyro célzást vagy extra vezérlési opciókat
• „minimális modern luxust” – bármit, amitől azt érezném, hogy ezt most valaki szeretettel nyúlt hozzá

És akkor ott az ár. Nem fogok itt cowboyoskodni: egy 13+ éves játék teljes áron, ennyire csupaszon, az nehezen védhető. Nem azt várom, hogy a Switchből PS5-öt csináljanak, de egy kis odafigyelés – pár opció, némi finomhangolás – sokat dobott volna azon az érzésen, hogy ez méltó visszatérés.

Így inkább az van, hogy: „Itt van. Működik. Kész.”

Egy ilyen kaliberű játéknál ez kevésbé ünnep.

Zárás

A Red Dead Redemption Switchre úgy érkezik meg, mint egy legendás revolver a vitrinből: működik, nehéz, patinás, és még mindig tud nagyot szólni – csak valaki elfelejtette mellétenni a tisztítókészletet, meg azt a kis cetlit, ami azt mondja: „figyeltünk rá, hogy ma is jó legyen.”

Ha még sosem játszottad, és a Switch az egyetlen opciód, akkor ez továbbra is kötelező. Marston története ma is erős, a világ hangulata ma is beszippant, a hordozhatóság pedig kifejezetten jól áll neki.

Ha viszont régi motoros vagy, akkor a kérdés inkább az, hogy neked mennyit ér meg egy hibátlanul működő, de teljesen fapados visszatérés.