Eleglide T1 Step-Thru

A dobozba zárt szabadság és a nindzsarúgások vége

Emlékszem azokra az időkre, amikor a mobilitás fogalma számomra kimerült abban, hogy a szobám egyik sarkából a másikba gurultam a recsegő irodai székkel egy maratoni World of Warcraft session közben. Aztán eltelt egy-két évtized, a hátam és a térdem elkezdte benyújtani a kíméletlen számlát a sok gép előtt töltött óráért, és rájöttem, hogy a való világban is sürgősen szükségem lenne egy olyan virtuális hátasra, ami megkönnyíti a közlekedést, de nem szívja le teljesen az amúgy is karcsú életerőmet a mindennapokban. Így kötött ki nálam az Eleglide T1 Step-Thru, ami első ránézésre egy klasszikus, kényelmes női vázas városi cirkálónak tűnik, de a motorháztető – pontosabban a masszív hátsó kerékagy – alatt egy kifejezetten fürge elektromos hajtás lapul. Amikor a futár leizzadva letette a masszív, közel harminckilós kartondobozt az ajtóm elé, pontosan azt az izgatott gyomorgörcsöt éreztem, mint amikor régen a legújabb asztali konzolt bontottam ki a vastag celofánból. A beüzemelés szerencsére nem egy többórás frusztráló küldetés; nagyjából húsz percet kell elölteni a csavarok meghúzásával, a kormány és az első kerék a helyére illesztésével, de a mellékelt szerszámkészletnek köszönhetően egyáltalán nem lehetetlen feladat. És amikor végre összeállt a gép, a makulátlan fehér fényezés és a barna bőrhatású nyereg kontrasztja a garázs fényében határozottan prémium érzetet keltett. Ez a bringa egyáltalán nem az a zörgős, olcsó műanyag érzet, amitől sokan joggal rettegnek a belépő kategóriában. A robusztus alumíniumváz és az a tény, hogy a vázon való átlépéshez nem kell profi harcművészeket megszégyenítő módon felrúgnom az eget, hirtelen nagyon vonzóvá tette az egészet a mindennapi, farmeros-inges rohangáláshoz.

Láthatatlan izmok és a nyomaték mágiája

Amikor az ember először ül fel egy e-bike-ra, mindig van benne egy egészséges, jól megalapozott szkepticizmus, hogy vajon a rendszer mennyire durván rántja ki alóla a biciklit induláskor. Az Eleglide mérnökei viszont nagyon eltalálták a szoftveres finomhangolást; a 250 wattos, 50 Nm nyomatékú kefe nélküli motor nem úgy viselkedik, mint egy megvadult bika, sokkal inkább egy láthatatlan, izmos kéz, ami határozottan, de hihetetlenül simán tol előre. Az első métereken, amikor a pedálszenzor érzékelte a mozgást, és a rásegítés halkan, szinte teljesen némán becsatlakozott a hajtásba, önkéntelenül is elmosolyodtam. Öt különböző rásegítési fokozat közül választhatunk a bal markolatnál lévő, hüvelykujjal könnyen elérhető gombokkal, ami gyakorlatilag olyan, mintha a nehézségi szintet állítanád a kedvenc játékodban: az egyes fokozat épp csak kiveszi a fárasztó szelet az arcodból, az ötös szinten viszont erőlködés nélkül, laza, kényelmes tekeréssel is tartható a törvényileg maximált 25 km/h-s végtempó. Természetesen a nyers erő nem érne sokat egy megbízható váltó nélkül, de a hétsebességes Shimano rendszer feszesen és hajszálpontosan pakolja a fokozatokat a hátsó fogaskoszorún, így ha valami csoda folytán lemerülne a telep, vagy csak pusztán saját erőből akarsz feljutni egy brutális hegyre, a T1 akkor is egy teljesen értelmezhető, használható kerékpár marad. Sőt, az intelligens, napfényben is brutálisan jól olvasható 3,5 hüvelykes LCD kijelző titkos menüjében a maximális sebességkorlátot akár 32 km/h-ig is ki lehet tolni a beállításokban, bár ezt a közutakon a szigorú szabályozások miatt nyilvánvalóan mindenki csak a saját felelősségére, zárt tesztpályákon próbálgassa.

Gördülő fotel egy csipetnyi kompromisszummal

Ha már egy huszonhat kilós, elektromos igáslóval vágunk neki a kíméletlen városi dzsungelnek, a kényelem kritikus, mindent eldöntő faktorrá válik, és ezen a téren a T1 Step-Thru hozza a kötelezőt, sőt, egy picit talán túl is teljesíti az elvárásokat. A 27,5 hüvelykes CST gumiabroncsok nem azok a durva, traktorra való zajos terepgumik, hanem egy kifejezetten csendes, aszfaltra és könnyebb erdei, murvás utakra optimalizált profilt kaptak, amik elképesztően simán, ellenállás nélkül gördülnek a betonon. Az igazi megváltás azonban az első, mechanikus reteszeléssel ellátott teleszkópvillában rejlik; bár itt nem beszélhetünk egy méregdrága, profi légrugós csúcskategóriáról, a pesti kátyúk és a hanyagul lerakott, töredezett térkövek ütéseit egészen hatékonyan nyeli el. Ha pedig egy tükörsima aszfaltcsíkra érsz, egyetlen gyors mozdulattal merevvé zárhatod az egészet a gyorsabb, energiahatékonyabb haladás érdekében. A nyereg – amit a legendás Selle Royal szállít – egy igazi guruló fotel, hosszú, fárasztó kilométerek után sem érzed úgy a feneked alatt, mintha egy kemény fadarabon ültél volna. Ami viszont egy picit visszarántott a valóságba tesztelés közben, az a fékrendszer: a dupla mechanikus tárcsafék ugyan becsületesen megállítja a lendületet, de egy ekkora tömegnél egy combosabb, meredek lejtőn határozottan, teljes erőből bele kell kapaszkodni a karokba, és a gyári beállításokon is érdemes egy kicsit finomhangolni az első komolyabb túra előtt. Cserébe a felszereltség hibátlan: kapunk egy masszív, 25 kilóig is gond nélkül terhelhető hátsó csomagtartót, ami tökéletes a hátizsák kiváltására, korrekt minőségű fém sárvédőket, és egy brutális első-hátsó világításrendszert is, amiből a hátsó lámpa ráadásul funkcionális féklámpaként is működik, jelentősen növelve a túlélési esélyeinket a sötétedés utáni rohanó forgalomban.

Hatótáv-para és a levehető páncélzat

Egy elektromos jármű legkényesebb, legtöbbet vitatott pontja mindig a nyers üzemidő, vagy jelen esetben a megtehető hatótáv. A vastag vázcsőbe elegánsan, de jól láthatóan integrált, kulccsal biztonságosan zárható és kivehető 36V 13Ah-s (vagyis nagyjából 468 Wh kapacitású) akkumulátor a gyári, meglehetősen optimista adatok szerint ideális körülmények között, a legkisebb rásegítéssel akár 100 kilométert is kiprésel magából egyetlen töltéssel. A valóság – ahogy az lenni szokott – ennél azért egy fokkal árnyaltabb és földhözragadtabb. Ha szereted a dinamikus haladást, a magasabb rásegítési szinteket, a dombos vidéket és nem vagy éppen pehelysúlyú, akkor a reális hatótáv valahol 60 és 70 kilométer között fog megállni. Ez egy napi agglomerációs ingázáshoz vagy egy combosabb hétvégi tókerüléshez még így is bőségesen, bosszantó kompromisszumok nélkül elegendő. Az, hogy az akkumulátor kulccsal kivehető, egy hatalmas, életmentő ergonómiai pluszpont: nem kell az egész saras, nehéz kerékpárt felcipelni a harmadik emeleti panellakásba a töltéshez, elég csak kipattintani a masszív kazettát, és a lakásban, az asztalon kényelmesen feltölteni a nagyjából 4-6 óra alatt végző gyári adapterrel.

Az Eleglide T1 Step-Thru nem akarja görcsösen újra feltalálni a spanyolviaszt, egyszerűen csak fogja a klasszikus, békés városi kerékpározás élményét, és ad hozzá egy olyan kényelmes, szinte láthatatlan hátszelet, aminek köszönhetően a legdurvább emelkedők is egyszerű, bevezető tutorial-szintté zsugorodnak a térképen.

Összességében ez a gép nem egy extrém sportolásra szánt, prémium méregdrága alkatrészekből épített hegyi kecske, hanem egy végtelenül őszinte, masszív és kényelmes hétköznapi harcostárs, ami felesleges sallangok nélkül teszi a dolgát. Megadja azt a lenyűgöző szabadságot, hogy izzadságcseppek és lógó nyelv nélkül érj be a munkahelyedre, miközben az alacsony átlépős vázának köszönhetően az öltözködés terén sem kell kényelmetlen kompromisszumokat kötnöd a reggeli rohanásban. Az a masszív, szinte elpusztíthatatlan érzet, amit a széles kormány mögött tapasztalsz, pedig minden egyes méterét őszintén élvezetessé teszi a napi ingázásnak.

Galéria