ANBERNIC RG34XX

Az áttetsző zöld műanyag és az ergonómia váratlan feltámadása

Kevés olyan formatervezési bravúr létezik a játékkonzolok egyre terebélyesedő történelmében, amit annyira zsigerien tökéletesre alkottak volna meg a mérnökök, mint a kétezres évek legelején megjelent eredeti, fekvő elrendezésű kézikonzolok burkolatát. A modern retro-iparág évek óta görcsösen próbálja újra feltalálni a kereket, különböző kényelmetlen, szögletes téglákkal és ujjzsibbasztó vertikális eszközökkel bombázva a piacot, holott a válasz mindig is ott hevert az orrunk előtt. A nyers valóság az, hogy a klasszikus, két kézzel kényelmesen átölelhető, széles készülékház ergonómiáját szinte lehetetlen felülmúlni. Az Anbernic műhelyében valaki végre rácsapott a tervezőasztalra, és ahelyett, hogy egy újabb suta, hibrid mutánst dobtak volna be a köztudatba, hatalmas tisztelettel lemásolták a nagy öreg japán gyártó egykori mesterművét.

A tesztpadomon landoló Transparent Green, vagyis áttetsző zöld színű RG34XX már a dobozból kivéve is egy irgalmatlan vizuális gyomros, a szó legnemesebb és legkellemesebb értelmében. A burkolat textúrája és a súlyelosztás milliméterre pontosan azt a masszív, elpusztíthatatlan érzetet adja, amit az ezredforduló környékén a nyári szünetekben a forró betonon ülve, a haverokkal csereberélve megszokhattunk.

Az átlátszó műanyag házon keresztül megvillanó belső áramkörök és apró kondenzátorok látványa egyáltalán nem szimpla dizájnelem, hanem egy kőkemény tisztelgés a tech-esztétika aranykora előtt, amikor még büszkén mutogatták a gépek lüktető lelkét.

A mérnökök szerencsére nem álltak meg az egyszerű másolásnál, hanem elegánsan, a mai kor elvárásaihoz igazítva finomhangolták az eredeti vas hiányosságait. Az előlapon azonnal feltűnik két extra akciógomb, az X és az Y jelenléte, amelyek észrevétlenül, a készülékház színébe olvadva simulnak bele a formavilágba, mégis azonnal kinyitják a kaput a Super Nintendo és a PlayStation korszak bonyolultabb irányítást igénylő címei előtt.

• A gombok járása kellemesen feszes, a membrános ellenállás pedig pontosan azt a pattogós, azonnali visszajelzést adja, amire a legizzasztóbb platformer ugrásoknál a sokat próbált ujjaknak szüksége van.
• Nincs semmiféle lötyögés, nincs bizonytalan holtjáték, a szerkezet minden egyes apró porcikája hangosan azt üvölti, hogy kőkemény, mindennapos nyúzásra tervezték.
• A 188 grammos súly pedig hajszálpontosan abba az arany középútba esik, ami már egy prémium tartást ad, de még véletlenül sem húzza le a hátizsák zsebét a mindennapos utazások során.

A horizontális elrendezés hatalmas előnye, hogy a kézfejünk sokkal természetesebb szöget zár be játék közben, így a kisujjak nem zsibbadnak el negyedóra után, és a csukló sem feszül be a legrosszabb pillanatokban. Felnőttként persze már kicsit más a kezek mérete, de a gép felépítése így is bőségesen elegendő ahhoz, hogy kényelmesen túléld vele a leghosszabb belföldi vonatutakat is, miközben minden mozdulatod a huszonéves izommemóriára támaszkodik.

A pixelszámító matematika és a 3:2-es arány tökéletes harmóniája

A klasszikus játékok huszonegyedik századi feltámasztásának legfájóbb és legtöbbet vitatott pontja évtizedek óta a megfelelő képarány és a pixelskálázás megoldhatatlannak tűnő problémaköre. Rendszerint vagy vastag fekete gyászkeretekkel bámuljuk a tartalom hűlt helyét a modern, egyre csak nyúló szélesvásznú paneleken, vagy a rendszer erőszakosan, mosottan széthúzza a pixeleket, végleg meggyalázva az egykori fejlesztők és grafikusok gondos, sokszor emberfeletti munkáját.

A gyártó ezen a kritikus fronton kegyetlenül átvágja a fránya gordiuszi csomót a gépbe épített 3.4 hüvelykes, 720x480 pixel felbontású IPS kijelzővel, amely egy igazi, kompromisszummentes vizuális megváltás a retro szerelmeseinek. A titok nyitja a panel natív 3:2-es képarányában rejlik, amely milliméterre és pixelre pontosan megegyezik a GBA egykori, sokak által visszasírt 240x160-as kijelzőjének arányaival. Ennek a zseniálisan egyszerű matematikai bűvészkedésnek köszönhetően a rendszer egy hibátlan, háromszoros egész számos skálázással pakolja ki a grafikát a képernyőre, méghozzá faltól falig.

Olyan hihetetlenül borotvaéles és vibráló a végeredmény, mintha egy titkos, modern laboratóriumban rakták volna össze tegnapelőtt az egykori klasszikusokat, végleg elfeledtetve a régi, háttérvilágítás nélküli LCD kijelzők vaksi kínszenvedéseit.

Amikor rászabadítjuk a hardverre a kedvenc felülnézetes stratégiánkat vagy egy pörgős szerepjátékot, a pixel art grafika olyan letaglózó minőségben kel életre, ami elsőre szinte felfoghatatlan, és folyamatosan elismerő csettintésre kényszeríti az embert.

• Az OCA teljes laminálás technológiája irgalmatlanul eltüntette a zavaró légrést az üveg és a kijelző panelje között, így a karakterek szinte közvetlenül ráolvadnak az ujjbegyeinkre.
• A színek piszkosul élnek és lélegeznek, a mély kontrasztok miatt a sötétebb pályaszakaszok is kristálytisztán kivehetők maradtak a legapróbb részletekig.
• A panel nyers fényereje ráadásul kellően acélos ahhoz, hogy egy verőfényes őszi délutánon, a buszmegállóban ülve is kompromisszummentes, hunyorgás nélküli élményt nyújtson.

Természetesen a vizuális csoda nagyrészt addig tart, amíg az említett platform címeivel etetjük a gépet, hiszen a masina képernyője egyértelműen erre lett kihegyezve a tervezőasztalon. Amikor átevezünk a PS1 és a Super Nintendo játékok hagyományos, televíziós 4:3-as képarányára, a matematikai varázslat véget ér, és minimális fekete sávokat kapunk a panel két oldalán. A mély, szinte tökéletes fekete tónusok miatt azonban ez egy sötétebb szobában játszva percek alatt észrevétlenné fakul, és a fókusz végig a ragyogó, vibráló színeken marad, anélkül, hogy a flow élmény egyetlen pillanatra is megtörne.

Analóg karok nélküli őszinteség és a D-pad apróbb nyűgjei

Ahogy a hüvelykujjam ráesik az irányítógombokra, azonnal érezni a tudatos, határozott tervezői különbséget a piacon lévő, mindent egyszerre akaró, túlzsúfolt eszközökhöz képest. A fejlesztők kegyetlenül bátrak voltak, és egy az egyben lehagyták a fizikai analóg karokat a géptestről, ami a modern érában, ahol lassan már az intelligens kenyérpirítókon is dupla joystick díszeleg, elsőre talán elképesztő szentségtörésnek hangzik.

Ha viszont felnőtt emberként, racionálisan a szívünkre tesszük a kezünket: egy dedikált, klasszikus formátumú klónra teljesen felesleges, sőt vizuálisan és taktilisan is illúzióromboló lenne egy kiálló, folyamatosan beakadó analóg gomba. Ennek a gépnek az igazi, lüktető lelke a kétdimenziós ugrálós játékokban, a precíz verekedős címekben és a lassú tempójú, taktikai RPG-kben lakozik, amikhez a klasszikus irányítókereszt a világ legmegfelelőbb, legősibb beviteli eszköze. Nincs többé ruhába beakadó alkatrész, a gép profilja tökéletesen lapos és áramvonalas marad.

Az analóg karok hiánya persze kőkeményen és könyörtelenül megrajzolja a masina felhasználhatósági határait. A Nintendo 64, a Dreamcast és a Sony PSP emulációja hiába lenne elérhető a processzor nyers ereje miatt, a 3D-s terekben való finom irányítás hiánya miatt gyakorlatilag élvezhetetlenné és frusztrálóvá válik.

A D-pad minősége és kialakítása egyébként masszív vita tárgyát képezi a keményvonalas retro közösségben, és a saját nyúzós tesztjeim is rávilágítottak néhány apró, de létező gyermekbetegségre. Bár a felépítése kísértetiesen hasonlít az eredeti ihletadóhoz, a membrános megoldás miatt hevesebb, kapkodós mozdulatoknál időnként hajlamos a fals diagonális, azaz átlós bevitelekre.

• Egy pörgősebb Contra menet közben, amikor a reflexszerű ugrásokat próbálod bevinni, a D-pad néha túlgondolja a határozott mozdulatot.
• A sima előre nyomásból könnyen felfelé célzás lesz, ami egy kiélezett, együtéses harcban elképesztően idegesítő pillanatokat tud okozni a kanapén.
• A hátlapon megbújó, frissen hozzáadott L2 és R2 ravaszok lineáris elrendezése is feladja a leckét az ujjaknak; egy hosszabb, intenzív akció során kifejezetten fárasztó a gyors és pontos elérésük a szűkös helyen.

Ezek a fizikai beviteli sajátosságok összességében egy olyan magabiztos, letisztult felületet adnak, ami finoman, de határozottan rákényszerít arra, hogy pontosan azt a korszakot és kétdimenziós stílust élvezd ki, amire a gépet egykor megálmodták. Ez egy zsebre vágható, őszinte időgép, ami nem akar mindenkinek megfelelni, cserébe viszont abban a ligában, amiben elindul, megkérdőjelezhetetlen királyként uralkodik a kezeid között.

Linuxos aszketizmus, hálózati mágia és a zsebre vágható szabadság

Kifejezetten fárasztó tud lenni, amikor egy hordozható retro konzol beüzemelése felér egy komolyabb rendszergazdai vizsgával, és az ember értékes órákat tölt az Androidos menük, frontendek és emulátormagok végeláthatatlan finomhangolásával ahelyett, hogy végre játszana. Az RG34XX ezen a téren a végtelen letisztultságot és a puszta plug-and-play élményt választotta a maga zárt, 64 bites Linux operációs rendszerével. A masina bekapcsolása után szó szerint röpke másodpercekkel már a minimalista, átlátható főmenüben landolunk, ahol a gépbe csúsztatott 32 GB-os rendszerkártya és a bőséges, 256 GB-os másodlagos TF memóriakártya gigantikus, több mint 11 ezer címet tartalmazó archívuma azonnal a rendelkezésünkre áll.

A zöldes burkolat alatt a kategória egyik legkeményebben dolgozó, ipari sztenderddé vált igáslova, a H700-as négymagos ARM Cortex-A53 processzor és egy tisztességes, bár elsőre szűkösnek tűnő 1 GB LPDDR4 memória dolgozik. Ez a nyers, túlzásoktól mentes hardver pont arra elegendő, amire a rendszert kalibrálták: a nyolc, tizenhat és harminckét bites éra csont nélküli, izzadságszag mentes ledarálására. A PlayStation 1 játékok röccenésmentes, megdöbbentően stabil képfrissítéssel pörögnek, komolyabb hangcsúszásnak vagy akadásoknak nyoma sincs a hosszabb szakaszok alatt sem.

Bár maga a masina egy ízig-vérig a kilencvenes évek végi nosztalgiából táplálkozó eszköz, a beépített 5G Wi-Fi és a RetroAchievements hálózati integrációja olyan huszonegyedik századi extrákat ad hozzá az élményhez, amikről gyerekként még csak fantáziálni sem mertünk.

A fiók beállítása után az elért mérföldkövek és trófeák a háttérben némán, automatikusan szinkronizálódnak, ami brutális extra motivációt ad a rongyosra játszott címek sokadik végigjátszásához. A vezeték nélküli Bluetooth 4.2 technológia segítségével pillanatok alatt csatlakoztathatunk modern fülhallgatókat az éjszakai játékhoz, de ami még zseniálisabb, hogy külső kontrollereket is ráakaszthatunk a rendszerre.

• A felső élen diszkréten megbúvó apró Mini-HDMI porton keresztül a gép egyetlen egyszerű kábellel kiküldhető a nappali hatalmas televíziójára.
• Ezzel a mozdulattal a maréknyi zsebgép egy igazi, fotelből irányítható retro asztali konzollá mutálódik, ami laggmentesen viszi át a klasszikusokat a nagyképernyőre.
• A beépített 3500 mAh kapacitású lítium-polimer akkumulátor a zárt szoftveres környezetnek hála stabilan hozza a brutális, 6-7 órás üzemidőt, így a töltőt nyugodtan otthon hagyhatod a hosszabb hétvégi kiruccanások alkalmával is.

Egyetlen érthetetlen, filléres spórolás árnyékolja be a hardveres összképet: az alul található USB-C port nyűgös, és sok modern, nagy teljesítményű okostelefonos gyorstöltőt egyszerűen nem hajlandó felismerni, így kénytelenek vagyunk a régebbi típusú kábelekkel zsonglőrködni a táskánkban. Ettől a bosszantó apróságtól eltekintve azonban az RG34XX egy kőkeményen fókuszált, végtelenül céltudatos játékgép. Nem akar a nappalid mindenes, sokat markoló, de keveset fogó eszköze lenni. Egyetlen célja, hogy a létező legmagasabb vizuális minőségben, a leghitelesebb formában adja vissza a kétdimenziós hordozható játékok aranykorát, és ezt a feladatot olyan fölényes magabiztossággal oldja meg, hogy azért azonnal rajongani lehet.