TITAN ARMY P2510S PLUS

Az első tíz perc után pontosan azt éreztem, amit egy igazán eltalált gamer monitornál ritkán: nem a specifikációt néztem tovább, hanem egyszerűen elkezdtem jobban játszani rajta.

Van egy pont, ahol a monitor már nem csak kijelző, hanem ritmusérzék

A TITAN ARMY P2510S PLUS papíron eleve olyan kombinációval érkezik, amire egy bizonyos játékosréteg azonnal felkapja a fejét: 24,5 hüvelyk, 2560×1440, Fast IPS, 240 Hz. Ez a négy adat együtt most is ritkább, mint kellene. A piac egyik fele még mindig ott ragadt, hogy az e-sporthoz „elég a 24 hüvelykes Full HD”, a másik pedig mindent 27 colra és afölé tol, mintha az asztal mindenkinél végtelen lenne. Közben meg van egy csomó játékos – és én is közéjük tartozom –, aki pontosan érzi, hogy a 24–25 hüvelykes méret mennyire feszes, fókuszált, mennyire jó a perifériás rálátásnak, csak éppen a 1080p-n már látszik az idő. Itt lép be a képbe ez a monitor, és már az első komolyabb session után kiderül, hogy nem marketinges hibrid, hanem ténylegesen működő sweet spot. A 24,5 hüvelykes panelen a 1440p nem csak „szebb”, hanem sokkal feszesebb, tisztább, határozottabb képet ad. A betűknek nincs az a kissé fogazott, fáradt éle, amit sok 1080p-s gamer panelnél megszoktam, a HUD-elemek nem úsznak puhán a képen, és az egész látvány úgy lesz részletesebb, hogy közben nem veszít a versenytempóból. Ez fontos, mert sok olyan monitorral találkoztam már, ahol a gyártó el akarta hitetni velem, hogy lehet egyszerre minden: nagy felbontás, magas frissítés, jó színek, gyors panel, korrekt ár. Aztán a valóságban mindig volt egy gyenge láncszem. Itt viszont az első benyomásom kifejezetten az volt, hogy ezt a kijelzőt nem valami steril laborban találták ki, hanem valaki tényleg végiggondolta, milyen a valós játékosasztal. Nem akar túlméretes lenni, nem akar „cinematic” monstrumként terpeszkedni, és nem akarja rád kényszeríteni azt a fajta túlzó látóteret, amitől kompetitív játékban néha már inkább elfáradok. Ehelyett azt csinálja, amit a jobb sportkocsik: nem ordít, hanem feszes. A netes tesztekben és felhasználói véleményekben is pont ez köszönt vissza: sokan a színeit, a 240 Hz-es simaságát és a méret/felbontás arányát dicsérik, miközben a komolyabb tesztoldalak is azt emelik ki, hogy ez a 24,5 hüvelykes 1440p/240 Hz kombináció ma is szokatlanul józan ötlet. Én meg ültem előtte, és valahol a második meccs környékén már nem is a számokat elemeztem, hanem azt, hogy mennyi felesleges vizuális kompromisszum tűnt el a képből. Ez az a rész, amit nehéz egyetlen táblázatba zárni. Mert a P2510S PLUS nem úgy jó, hogy azonnal rád borítja a wow-faktort. Nem mini-LED villódzó demonstráció, nem OLED fekete-fetisizmus, nem „nézd, mit tud a HDR” mutatvány. Inkább úgy jó, mint amikor először váltasz egy középkategóriás gumibillentyűzetről egy tényleg rendes mechanikusra: nincs tűzijáték, csak hirtelen minden a helyére kerül. A monitor karaktere pontosan ilyen. Fegyelmezett, gyors, tiszta, és már az elején sejteni engedi, hogy itt a lényeg nem a parasztvakítás, hanem a folyamatosan jó használati élmény.

A P2510S PLUS első nagy trükkje az, hogy nem akar egyszerre minden lenni, csak nagyon pontosan eltalálja azt a rést, ahol a képélesség és a versenytempó végre nem ellenfelek.

240 Hz, Fast IPS, Dynamic OD – a rész, ahol kiderül, hogy egy monitor csak gyorsnak mondja magát, vagy tényleg az

A magas képfrissítésről ma már mindenki úgy beszél, mintha magától értetődő lenne, de még most is bőven vannak olyan panelek, amelyek 240 Hz-en papíron nagyon szépek, a gyakorlatban viszont vagy túlhúzott overdrive-dal szellemképesek, vagy annyira „finoman” vannak hangolva, hogy az egész gyorsaság inkább csak adminisztratív adat marad. A TITAN ARMY-nál látszik, hogy ezt a kérdést komolyan vették. A Fast IPS panel itt nem csak arra való címke, hogy a dobozon jól mutasson, hanem valóban azt az érzetet adja, hogy a kijelzőnek van tempója. A 240 Hz már eleve az a szint, ahol az egérmozgás, a kamerarántás, a strafolás és az egész mozgáskép nem egyszerűen simább, hanem feszültebb és olvashatóbb. Nem csak arról van szó, hogy „selymesebb”, mert ez már túl puhány szó erre. Inkább úgy mondanám: kevesebb a vizuális zaj, kisebb a bizonytalanság a mozgás körül. Egy gyors lövöldében ez nem feltétlenül úgy jelentkezik, hogy hirtelen e-sport legenda leszel, hanem úgy, hogy kevésbé kell a képpel vitatkoznod. Nem mosódik annyira a célpont, nem húz nyomot olyan zavaróan a kamera, a mozgásnak van eleje és vége, nem csak egy elkenődő átmenet. Az 1 ms GTG nyilván a szokásos laborízű adat, amit mindig egészséges gyanakvással kell kezelni, de a lényeg nem is az, hogy egy ilyen számban higgyünk vakon, hanem az, hogy érződik-e a panel reakciója használat közben. Itt igen. A Dynamic OD ráadásul nem tűnik teljesen fölösleges OSD-tölteléknek. Sok monitornál az overdrive fokozatok olyanok, mint egy régi autórádió equalizere: papíron nagyon sok lehetőség, a valóságban meg csak próbálod megtalálni, melyik állás a legkevésbé rossz. A P2510S PLUS-nál azt éreztem, hogy a különböző framerate-eknél is igyekeztek eltalálni azt az egyensúlyt, ahol a gyorsaság nem megy át ronda túllövésbe. Ez persze nem azt jelenti, hogy fizikát hajlít a monitor. Ha valaki megszállottan keresi az overshoot minden árnyalatát, találni fog róla vitát, mint bármelyik gyors IPS panelnél. De játék közben nekem nem az maradt meg, hogy „na, itt most milyen remekül lehet mikroszkóp alatt elemezni a transitionöket”, hanem az, hogy a kép egyszerűen kézre áll. És ez sokkal fontosabb. Az Adaptive-Sync jelenléte ma már alapelvárás, de jó látni, hogy itt nem dísznek van. A szakadozás és az apró mikroakadás mindig az a két dolog, amit akkor érzünk igazán, amikor már hosszabb ideje nem kell vele együtt élnünk. A P2510S PLUS ebből a szempontból nagyon kulturált. Nem drámázik, nem csinál ügyet abból, hogy a géped éppen nem betonstabil 240 fps-en megy, és ez sokat számít, mert a 1440p miatt itt azért már nem minden cím lesz „könnyű menet”, még erősebb hardveren sem. Az is tetszett, hogy a 24,5 hüvelykes méret miatt a 240 Hz nem csak egy szám marad, hanem tényleg koncentráltabban jön át. Nagyobb panelen néha azt érzem, hogy a simaság egy kicsit szétkenődik a képernyő méretével együtt, itt viszont minden közelebb van a középponthoz, minden tömörebb. Kicsit olyan ez, mint amikor egy jól beállított 60 fps-es konzolos játék után hirtelen PC-n 144 fölé mész, csak itt nem pusztán a gördülékenység változik, hanem a vizuális kontroll is. És igen, ez az a rész, ahol könnyű lenne átesni a ló túloldalára, és úgy írni róla, mintha ettől a monitortól hirtelen minden meccs más dimenzióba kerülne. Nem. Az aimot továbbra sem a panel lövi helyetted, a rossz döntést ugyanúgy rossz döntés marad, és a 240 Hz sem szenteltvíz. De az biztos, hogy a P2510S PLUS azon kevés monitorok közé tartozik, ahol nem az volt bennem a kérdés, hogy „jó, de hol az ára a gyorsaságnak?”, hanem az, hogy miért nem ez lett hamarabb szélesebb körben az alap.

Ennél a monitornál a 240 Hz nem dísz, hanem a teljes karakter része: nem csak simább lesz a kép, hanem határozottabb és kevésbé idegesítő is.

QHD 24,5 hüvelyken, 123% sRGB, 95% DCI-P3, HDR500 – itt dől el, hogy egy gamer monitor csak villog a színekkel, vagy tényleg van képe is

A gamer monitorok egyik régi bűne, hogy vagy gyorsak és fakók, vagy színesek és lassúak, vagy mindkettőt harsányan ígérik, aztán a gyakorlatban egyik sem igazán áll össze. A P2510S PLUS szerencsére nem ebbe a csapdába sétál bele. A 2560×1440-es felbontás ezen a méreten körülbelül 120 PPI körüli pixelsűrűséget ad, és ezt az ember tényleg látja. Nem kell hozzá labor, sem kalibráló kütyü, sem költői hajlam. Egyszerűen csak tisztább minden. A desktop, a böngésző, a játék HUD-ja, a textúrák élei, az apró részletek – minden sokkal határozottabb. Nekem ez azért ütött ennyire, mert a 24–25 hüvelykes kategóriában a legtöbben még mindig automatikusan Full HD-ban gondolkodnak, mintha ez valami megmásíthatatlan szabály lenne. Pedig ezen a méreten a 1440p pont azt csinálja, amit kell: nem lesz túl apró, nem kényszerít furcsa skálázásra, egyszerűen csak kisöpri a képből azt a puhaságot, amihez annyira hozzászoktunk, hogy sokszor már észre sem vesszük. A színek pedig meglepően rendben vannak. A gyártó 123% sRGB térfogatot, 95% körüli DCI-P3 lefedettséget és gyári ΔE<2 kalibrációt emleget, és a tesztek meg a felhasználói visszajelzések alapján is pont a színek azok, amiket a legtöbben dicsérnek. Használat közben nekem is ez jött le: nem az a túlszaturált cirkusz, amit olcsóbb gamer paneleknél sokszor „élénk színek” néven próbálnak eladni, hanem inkább egy kellemesen gazdag, de még kontrollált karakter. Játékoknál ez különösen jó, mert az ellenfél kiemelése, a környezet olvashatósága, az effektusok intenzitása mind profitál belőle, de nem olyan áron, hogy közben a kép olcsó showroombemutatóvá váljon. Az sRGB módot kifejezetten értékeltem, mert ez mindig az a része a gamer monitoroknak, ahol sok gyártó elvérzik. Van ugyan sRGB, csak épp béna, korlátozott, vagy úgy csapja agyon a fényerőt, hogy az egész használhatatlan lesz. Itt inkább azt éreztem, hogy van értelme a színmódoknak, és nem csak azért kerültek be, hogy a menü hosszabb legyen. A HDR500 már egy bonyolultabb történet, és itt nem akarok úgy tenni, mintha valami mini-LED vagy OLED revelációról beszélnénk. A monitor csúcsfényereje papíron 500 nit körüli HDR-ben, tipikusan 400 nit körüli SDR-ben, ami ebben az ársávban korrekt, de a HDR élmény ettől még nem lesz az a „leesik az állad és átrendezed az életed” kategória. Inkább úgy fogalmaznék, hogy használható plusz, nem pedig létélmény. A világos részek jobban kiemelkednek, a kontrasztérzet tud javulni, bizonyos játékokban és filmekben tényleg kap a kép egy kis plusz mélységet, de mivel itt nincs helyi fényerőszabályzásra épülő csodafegyver, a HDR-t a helyén kell kezelni. Jó, hogy van. Néha kifejezetten kellemes. De nem erre a funkcióra építeném a komplett vásárlási döntést. A panel natív kontrasztja a tipikus IPS-vonalat hozza, vagyis feketéből nem lesz OLED-fekete, és sötét szobában ezt nyilván látni fogod. Viszont az összkép még így is sokkal meggyőzőbb, mint amit a „gamer monitor” szavak alapján reflexből várnék. Az egésznek van egy kellemesen modern, letisztult képi karaktere. Olyan, ami munka közben sem büntet, és játék közben sem érzed azt, hogy választanod kellett a sebesség és az élhetőség között. Ráadásul a 24,5 hüvelykes méret itt külön jót tesz a képnek. Van valami kifejezetten feszes, precíz érzet abban, amikor ez a felbontás nem 27 vagy 32 colra van széthúzva, hanem összesűrűsödik egy kompaktabb felületen. Kicsit olyan, mint amikor ugyanazt a zenét jobb hangsugárzón hallod: nem attól lesz más, hogy új hangokat fedezel fel, hanem attól, hogy minden a helyére kerül.

A P2510S PLUS képe nem azért jó, mert túlszínezi a világot, hanem mert elég részletes, elég gazdag és elég kontrollált ahhoz, hogy játékra és hétköznapi használatra is partner maradjon.

OSD, Game+ Assist, állvány, PIP/PBP, konzolos használat – a kényelmi csomag, ahol sok monitor elbukik, ez meg meglepően összeszedetten áll a lábán

Van az a kategória, ahol a gyártók a nyers paneladatok után elkezdenek mindent is ráírni a dobozra, és az ember már előre látja maga előtt az OSD-menü rémálmát: harminc opció, hatvannégy almenü, tizenkét olyan játékmód, amiből tízet soha nem használsz, és egy állvány, ami ugyan „ergonomikus”, de valójában egy rossz vicc. A P2510S PLUS szerencsére itt sem csúszik szét. Az állványa kifejezetten jó benyomást tett rám. Magasságállítás, döntés, forgatás, pivot – ezek papíron már sok monitorban megvannak, de nem mindegy, milyen érzés használni őket. Itt végre nem az volt bennem, hogy „na, ezt kipipálták a brosúrában”, hanem az, hogy ez tényleg használható asztali eszköz. Nem lötyög idegesítően, nem kell vele birkózni, és ami fontos, a 24,5 hüvelykes mérethez nagyon jól passzol ez a mobilitás. Könnyű úgy belőni, hogy közel ülj hozzá, hogy a felső képszél ne az állad fölött lebegjen, és hogy hosszabb sessionök alatt se érezd azt, hogy a nyakadnak külön meccset kell játszania. A VESA-támogatás is adott, ami ma már szinte kötelező, de attól még jó, hogy nem maradt le. Az OSD-menü érdekesebb kérdés. Gazdag, ez nem vitás. A Game+ funkciók között ott vannak a célkeresztek, az időzítő, a frissítési frekvencia kijelzése, a sötét területeket segítő opciók, a Night Vision-jellegű emelések, a Dark Balance, a „Sólyomszem” nagyítás, és még pár olyan extra, ami a kompetitív vonalra lő. Ezek egy része tényleg hasznos, más részük már inkább az a tartomány, ahol játékosként eldöntöd, hogy neked belefér-e az efféle csalafintaság. Én a magam részéről mindig gyanakvással nézem azokat az opciókat, amelyek túl agresszíven próbálnak „előnyt adni”, mert könnyű átmenni velük valami természetellenes, ronda képi világba. Itt viszont az tetszett, hogy nem kötelező őket szeretni, de van mozgástér. Ha valaki tényleg szereti emelni a sötét jeleneteket vagy használ célkeresztet bizonyos játékokban, megkapja. Ha nem, simán kikapcsol mindent, és megmarad egy normálisan működő monitor. A tizenkét előre beállított forgatókönyv mód is tipikusan az a funkció, amit elsőre túltolt marketingnek éreztem, aztán használat közben rájöttem, hogy legalább van értelmes választék. Nem mindegyik fog kelleni, az biztos. Az „e-könyv mód” például számomra ugyanabban a fiókban van, mint a tévék „stadion módja”: jó, hogy létezik, de nem emiatt kelek reggel. Viszont az sRGB, DCI-P3, film, FPS vagy olvasási profil már tényleg adhat értelmes kiindulópontot, és az külön pozitív, hogy ezek testreszabhatók és menthetők. A PIP/PBP támogatás szintén nem az a funkció, amit minden nap használni fogsz, de amikor kell, akkor jól jön. Két forrás egyidejű kezelése mindig azok közé a kényelmi extrák közé tartozik, amelyekről addig azt hisszük, nem kellenek, amíg egyszer nem kell egyszerre PC és valami más. A konzolos támogatás is meglepően korrekt a kategóriához képest. A specifikációk és gyártói leírás alapján 4K 60 Hz + HDR + VRR + ALLM jel fogadása is megvan kompatibilis konzolokkal, ami azért fontos, mert egy ilyen monitor nem feltétlenül csak PC mellé kerülhet. Nyilván itt azért tisztában kell lenni a határokkal: a HDMI 2.0 miatt a 240 Hz-es csúcstempó PC-s, DisplayPortos terep, és ezt nem is kell szépíteni. Ez nem hiba, inkább kategóriarealitás. A hardveres alacsony kékfény és a DC-fényerőszabályzás pedig azok a kevésbé látványos tételek, amelyek hosszabb használatnál kezdenek számítani. Nem fogok úgy tenni, mintha ettől a szemem hirtelen újjászületett volna, de hosszabb munka és játék után sem volt az az irritáló, fárasztó érzet, amit egy rosszabb háttérvilágítású panel néha simán elő tud idézni. Ez sokkal többet ér, mint elsőre hangzik, mert egy gamer monitor ma már ritkán csak gamer monitor. Munka, böngészés, videó, szerkesztés, konzol, stream, Discord, minden megy rajta, és ha ebben a vegyes használatban nem idegesít, az már fél siker. A P2510S PLUS pedig pont ebben lett erős: nem csak meccsre tud átöltözni, hanem civilben is vállalható marad.

Az egész csomagban az tetszett a legjobban, hogy nem csak gyorsnak építették meg, hanem élhetőnek is, ami gamer monitoroknál még mindig ritkább bók, mint kellene.

Verdikt – kinek való, hol törik meg az élmény, és miért maradt meg bennem erősebben, mint sok látványosabb monitor

A TITAN ARMY P2510S PLUS nem az a monitor, amit egyetlen feltűnő tulajdonsága miatt fogsz szeretni. Nem az van, hogy csak a 240 Hz, csak a HDR, csak a szín, csak az állvány, csak a QHD viszi el a show-t. Inkább az történik, hogy minden fontos dolog pont eléggé rendben van egyszerre, és ez együtt sokkal ritkább, mint bármelyik egyedi feature önmagában. A legnagyobb erénye számomra egyértelműen az volt, hogy végre komolyan veszi azt a játékost, aki nem akar választani a kompakt kompetitív méret és a modern képélesség között. A 24,5 hüvelykes 1440p szerintem egyszerűen remek ötlet, a 240 Hz ezen a méreten és ezen a panelen valóban élő funkció, nem papírszagú adat, a színek kellemesen gazdagok, az állvány jó, a funkciókészlet széles, és az egész monitorban van egy olyan fegyelmezett önbizalom, ami nagyon hiányzik a túldíszített gamer piacról. Persze nem hibátlan. A HDR500 itt is inkább korrekt plusz, mint reveláció, az IPS kontraszt a maga természetes határai között mozog, vagyis aki sötét szobában feketéből akar misztikát főzni, annak ez kevés lesz. A rengeteg játékos extra egy részét valószínűleg sosem fogod használni, és nyilván a 1440p/240 Hz-hez PC oldalon is kell vas, különben csak úgy fogsz nézni rá, mint gyerekként a kirakatban a túl drága bringára. De ezek nem olyan hibák, amik elrontják az élményt. Inkább azok a pontok, ahol a monitor világosan jelzi, mire való és mire nem. Nekem pedig kifejezetten szimpatikus, amikor egy termék nem próbál mindenkinek udvarolni. Ez a TITAN ARMY azoknak való, akik szeretik a feszesebb, fókuszáltabb képméretet, de nem akarnak visszalépni részletességben, akik játszanak gyorsan, de közben nem bánják, ha a monitor civil üzemmódban is vállalható, és akik értik, hogy a jó gamer kijelző nem attól jó, hogy minden sarkából RGB-sárkány ordít, hanem attól, hogy a játékból és a mindennapi használatból is kevesebb súrlódást csinál. Én pontosan ezt kaptam tőle. Nem új vallást, nem technológiai extázist, hanem egy nagyon erős, nagyon tudatos, ritkán ennyire jól eltalált kompromisszummentesnek ható csomagot. És ez, a mai monitorpiacon, már önmagában komoly dolog.

Galéria