FlashFish EA200

A nyers pánik íze még mindig ott lappang a számban, valahányszor a képernyő váratlanul elsötétül. A kilencvenes években egy hirtelen áramszünet felért egy digitális gyilkossággal: a Final Fantasy VII legkeményebb boss harca közben, az utolsó mentési ponttól kilométerekre elveszteni a kapcsolatot a hálózattal igazi fizikai fájdalmat jelentett. Akkoriban a hatalmas CRT monitorok és a nyögvenyelős asztali gépek még vaskos kábelekkel láncoltak minket a konnektorokhoz, és az elektromosságra úgy tekintettünk, mint valami varázslatos, de roppantul törékeny köldökzsinórra. Ma már viszont a játék határai brutálisan kitolódtak, a konzolok összezsugorodtak, és a legkeményebb kalandokat is simán magunkkal visszük a hátizsákban az erdő legmélyebb közepére. Az energiaéhség viszont mit sem csökkent, és pontosan itt jön a képbe ez a kis fekete-narancs doboz, ami küllemre leginkább egy a Black Mesa kutatóközpontból frissen kimentett, szigorúan titkos fegyver prototípusára emlékeztet. A mindössze két kilós súlyával szinte már nevetségesen könnyűnek hat, különösen akkor, ha némi izzadságszagú nosztalgiával gondolok vissza azokra az ipari méretű, füstölő és bömbölő benzinmotoros aggregátorokra, amiket a kétezres évek elején a házi LAN partikhoz próbáltunk kétségbeesetten beüzemelni a kert végében. Ez az apró, de annál mokányabb masina viszont minden felesleges zaj és fojtogató kipufogógáz nélkül, elegánsan kínálja a megoldást arra, hogy a civilizációtól távol eső vadonban se kelljen feladni a létfontosságú vívmányainkat: a felpörgő hordozható konzolokat, a végletekig lemerülő okostelefonokat és azt az édes érzést, hogy az áramellátás feletti maximális kontroll végre a mi kezünkben van.

A Black Mesa prototípus a hátizsákban

Fizikailag birtokba venni a cuccot azonnali, nyers elégedettséggel tölt el, mert a dizájnerek szemmel láthatóan nem akarták túltolni a modern, sokszor már steril minimalizmust, hanem megmaradtak a piszkosul masszív és célszerű kialakításnál. A fekete-narancs műanyag burkolat már érintésre is határozottan sugározza a strapabíróságot; nyilvánvalóan nem élné túl, ha egy megvadult lánctalpas átmenne rajta, de egy keményebb sátrazást, a telezsúfolt csomagtartóban való ide-oda csapódást, vagy egy sietős, kapkodós pakolást az éjszaka közepén zokszó nélkül, karcolások nélkül elvisel. A tetején terpeszkedő fix fogantyú pedig pont annyira áll kézre, hogy a tábortűz körül ülve egyetlen laza mozdulattal átdobjuk a másik padra, ha a cimborának hirtelen lemerül a telefonja, vagy ami még sokkal kritikusabb helyzet, a Nintendo Switch-e a legdurvább Zelda boss harc közepén kezdi el idegesítően villogtatni a vörös akkumulátor ikont. A frontpanelen a csatlakozók elrendezése olyannyira logikus és letisztult, mint egy jól összerakott képességfa egy klasszikus, kilencvenes évekbeli szerepjátékban: egyértelmű, azonnal átlátható és minden csatlakozó egy másodperc alatt hozzáférhető.

A túlgondolt, feleslegesen bonyolított érintőképernyős okoskütyük korában egyenesen felüdülés egy olyan eszközzel találkozni, ahol nincs idegesítő menürendszer meg órákig tartó párosítási ceremónia; egyszerűen csak rádugod a kábelt, rányomsz a fizikai gombra, és a nyers energia abban a pillanatban áramlani kezd.

Külön, vastagon szedett virtuális plecsnit érdemelnek a mérnökök, amiért képesek voltak belezsúfolni az előlapra egy teljes értékű, 230 voltos hálózati aljzatot is, amely 200 Wattos folyamatos és 400 Wattos csúcsteljesítménnyel tolja az áramot. Ez a rideg valóságban azt jelenti, hogy bár egy komolyabb asztali videókártyával szerelt erőművet nyilvánvalóan nem fog elvinni a hátán, de egy combosabb gaming laptop töltését, egy hordozható drónflotta akkumulátorait, vagy akár egy orvosi CPAP lélegeztetőgépet is lazán, nevetve ellát éltető árammal a sötét éjszaka közepén. A három rendelkezésre álló USB portból pedig rögtön kettő is megkapta a Quick Charge 3.0 gyorstöltés hivatalos támogatását, ami igazi, hamisítatlan életmentő lehetőség, ha csak egy villámgyors áramlöketre van szükségünk a végleg elnémulni készülő eszközeink utolsó pillanatos feltámasztásához.

Lopakodó üzemmód a fenyvesek mélyén

A száraz papírforma és a laboratóriumi körülmények között megírt specifikációs lista persze mindig csak a jéghegy csúcsa, a valódi, izzasztó próbatétel az éles bevetés a természet lágy ölén, ahol nincs visszatöltés, nincs kényelmes otthoni kanapé, csak te és az eszközeid puszta, kíméletlen megbízhatósága. A mindennapi használat során az egyik leginkább letaglózó felismerés számomra az volt, amilyen síri csendben ez a masina végzi a dolgát. Nincs a háttérben idegesítően, kiszámíthatatlanul felpörgő ventilátor-zúgás, ami durván elnyomná az esti erdő finom neszeit, vagy ami a szűk kis sátorban, egy csendes éjszakán a puszta őrületbe kergetné a végtelenül fáradt utazót. Ez az abszolút hangtalan, vibrációmentes hatékonyság nagyon is valóságos lopakodó érzést keltett bennem, pontosan mintha egy csúcsminőségű lopakodós akciójátékban, a legmagasabb nehézségi fokozaton cserélnék energiacellát az ellenséges vonalak mögött, ahol már egyetlen apró rezdülés is az azonnali lebukást és a biztos game over-t jelentené. A 166 Wattórás, durván 45479 mAh kapacitású beépített lítium-ion akkumulátor papíron talán nem tűnik a piac legbrutálisabb, mindent elpusztító szörnyetegének, de a kiemelkedő, optimalizált hatásfok miatt a zord terepen elképesztő teljesítményt nyújt a játékosoknak. Egy átlagos, civilizációtól teljesen elzárt, vadregényes hétvége alatt a lemerült mobiltelefonjaim mellett a drónom akkumulátorait, a fényképezőgépemet, és persze a legféltettebb kincsemet, a Steam Deckemet is többször csutkára töltötte, és látszólag meg sem izzadt a rá rótt feladattól. Kifejezetten, libabőrösen felemelő érzés volt a szúnyogos tóparton ülve, a semmi közepén tolni a legújabb, grafikailag leginkább megterhelő AAA címeket, miközben kristálytisztán tudtam, hogy ott lapul a kopott hátizsákomban egy dedikált kis magán atomerőmű, amely egyfajta áttörhetetlen digitális pajzsként véd engem a lemerülés fenyegető rémétől. A töltési lehetőségek rugalmassága is vastagon hozzátesz az összképhez; a hagyományos fali aljzat mellett az egyszerű autós szivargyújtóról is simán fel lehet pumpálni a rendszert körülbelül öt-hat óra leforgása alatt, de az igazán nagy, jövőbe mutató durranás a napelemes tölthetőség, amivel egy független, önfenntartó bázisállomást építhetünk a semmi kellős közepén. Az egyetlen valódi, húsbavágó szívfájdalom, ami némileg kissé megtöri a gondtalan flow-t, az a pass-through, vagyis az áteresztő töltés érthetetlen hiánya; amíg a mi kis fekete-narancs dobozunk magába szívja a nyers erőt a perzselő napból vagy a járó motorú kocsiból, addig a rákötött, energiára éhes perifériáknak sajnos türelmesen, a kispadon várakozniuk kell a sorukra.

A függetlenség egészen új szintje

Végignézve a felgyülemlett gyakorlati tapasztalatokon, rendkívül élesen és világosan kirajzolódik az a kép, hogy ez az eszköz egyáltalán nem a hardcore, asztali gépet a vadonba mindenáron kicipelő, kompromisszumot nem ismerő megszállottak fegyvere, hanem az okos, modern, mobilis játékosoké, akik meg akarják találni a tökéletes, törékeny harmóniát a természet nyers közelsége és a folyamatosan, megállás nélkül pörgő digitális életük között. Bár jómagam a masszív, gerinctörő PC-tornyok, a folyamatosan melegedő tápegységek és a hatalmas, asztalokat beszakító CRT-k korában edződtem a végtelen LAN partikon, ma már mélységesen és őszintén tudom értékelni azt a páratlan, semmihez sem fogható szabadságot, amit ez a pillekönnyű, de mégis kompromisszummentes energiatároló nyújtani tud a huszonegyedik század eszeveszett pörgésében. Leginkább ahhoz a felemelő élményhez tudnám hasonlítani ezt az ugrást, mint amikor egy idegesítően darabos, elavult tank-irányításos túlélő horrorjáték után végre belevetsz magad egy tökéletesre csiszolt, milliméteres pontosságú mozgáskombókkal operáló, folyékony akciójátékba: az addigi frusztráció azonnal elillan, minden kisimul, az élmény akadálytalanul, sebes patakként folyik tovább, és végre a puszta lényegre fókuszálhatsz a háttérben futó hardveres paraméterek folyamatos, idegőrlő mikromenedzselése helyett. A beépített, többszörösen biztosított védelmi rendszerek eközben teljesen csendben, a szemünk elől rejtve végzik a dolgukat, folyamatosan figyelve az alattomos túlfeszültségre, az alattomos túlmelegedésre és a gyilkos rövidzárlatra, pontosan úgy, mint egy tökéletesen szkriptelt, maximálisan gondoskodó mesterséges intelligencia kísérő, aki minden egyes alkalommal, megbízhatóan megment a végzetes hibáktól, még azelőtt, hogy egyáltalán tudatosulna benned a rátok leselkedő veszély. Aki valaha is érezte már a gyomrában azt a tipikus, jeges szorító érzést valahol a vadon közepén – vagy csak egy hosszú vonatút alatt – a kegyetlenül pirosba forduló, egyre csökkenő akkumulátor-jelzéseket bámulva, annak ez a megbízható kis fekete doboz egy csapásra, azonnali feloldozást kínál a modernkori digitális szorongás alól, és vasmarokkal garantálja, hogy a felfedezés, a játék és a kaland pontosan addig tarthat, ameddig csak te akarod, és nem addig, amíg az elektronok engedik.

Galéria