BMAX B9 Power

A hardveres evolúció egyik legkegyetlenebb, de egyben legszórakoztatóbb poénja, ahogy a méret és a nyers erő közötti összefüggés az elmúlt években teljesen a feje tetejére állt. Ha visszagondolok a kétezres évek elejére, egy igazán komoly, teljesítményre kihegyezett PC leginkább egy morgó, félig nyitott oldalú acélszörnyeteg volt az asztal alatt, amiben úgy pörögtek a ventilátorok, mintha egy felszálláshoz készülődő repülőgép hajtóművei lennének. A presztízst a kilókban és a centikben is mérte minden magára valamit is adó játékos. Erre most itt áll az asztalomon a BMAX B9 Power Mini PC, ami egy laza, szénfekete műanyag dobozkába csomagolva kacagja ki az egész régi, tekintélyt parancsoló asztali koncepciót.

A méret körüli szkepticizmus a legtöbb játékosnál teljesen jogos reflex, de be kell látnunk, hogy a modern hardvergyártás ezen a szinten már régen nem a nagy, kongó üres fémdobozokról, hanem a tökéletesre csiszolt hővezetésről és a nanométerek harcáról szól.

A "menő fekete harcos" stílus, meg a tetején lévő, CD-lemezeket idéző barázdált, fénylő felület még hagyján, de ez a mindössze 395 grammos, zsebkönyv méretű apróság konkrétan egy Intel Core i9-12900H processzort rejteget a szűkös burkolata alatt. Egy igazi i9-et. Egy olyan prémium lapkát, ami 14 fizikai maggal és 20 szállal zsonglőrködik, a csúcsra járatott turbófrekvenciája pedig papíron lazán karcolja a bődületes 5,0 GHz-es álomhatárt. Ez konkrétan az a szintű nyers számítási kapacitás, amihez régebben saját, folyékony nitrogénes hűtőrendszert és külön áramkört kellett volna kiépíteni a szobában, most meg szimplán, némán eltűnik a monitorom árnyékában, csak arra várva, hogy a legdurvább feladatokkal is megbirkózzon.

A tesztidőszak alatt az volt az első dolgom, hogy a szokásos, udvarias irodai bemelegítést teljes mértékben átugorva azonnal a legmélyebb vízbe dobtam a hardvert. Kifejezetten meglepő húzás a gyártó részéről a 24 GB-os LPDDR5 RAM integrálása, ami ugyan elsőre nagyon furcsa, aszimmetrikus számnak tűnhet a PC-s világban megszokott 16 vagy 32 gigás sztenderdek mellett, de a bődületes 4400 MHz-en pörgő modulok a mindennapi terhelés során döbbenetesen sima, akadásmentes élményt szállítanak. A gigantikus, 1 TB-os NVMe SSD-re a beüzemelés után pillanatok alatt felhúztam egy sor benchmarkot és szerkesztőprogramot, megnyitottam egy brutálisan leterhelt, negyven aktív füles böngészőt, miközben a háttérben vígan kódoltattam a rendszerrel egy vastagabb 4K-s videóanyagot. Csak dőltem hátra a székben, és vártam, hogy a rendszer mikor kezdi el könyörögve dobálni a kékhalálokat és a hibaüzeneteket. A gép azonban meg sem rezzent. A Windows 11 felülete végig betonstabil maradt, a multitasking pedig olyan vajpuha, mint amit a többszázezres, testes munkaállomásoknál szoktunk meg. Természetesen a helyén kell kezelni az elvárásainkat: az alaplapra integrált Intel Iris Xe grafikus chip továbbra sem fogja a legújabb Cyberpunk 2077 kiegészítőt maximális textúrákkal, bekapcsolt pathtracinggel a képernyőre varázsolni, de ha a fő fókusz a professzionális munkán, az e-sport címeken vagy a retro emuláción van, ez a vas zokszó nélkül leteszi az asztalra a kötelezőt.

A csatlakozók és interfészek terén a tervezők egyáltalán nem finomkodtak, és olyan bőséges port-kínálatot zsúfoltak a hátlapra és az előlapra, amit egy teljes értékű, drága alaplap is simán megirigyelhetne. Ott figyel a masszív adatátvitelhez a két darab nagysebességű USB 3.2-es port, a kevésbé igényes, hagyományos perifériáknak a két USB 2.0, de a valódi tech-showt egyértelműen a videokimenetek lopják el a mindennapi használat során. A HDMI 2.1, a klasszikus DisplayPort és a teljes értékű, mindenes Type-C csatlakozó kombójával a kis fekete doboz egyszerre képes meghajtani három független, 4K/60Hz-es monitort. Rákötöd a három professzionális kijelzőt, bekapcsolod a panel által hivatalosan is támogatott dinamikus HDR-t, és az egész asztalod pillanatok alatt egy gigantikus, végtelenített parancsnoki híddá változik, miközben a gép fizikai valójában a kábelek között szinte láthatatlan marad. A vezeték nélküli kommunikációt az ultragyors WiFi 6 modul és a Bluetooth 5.2 intézi pimasz magabiztossággal és rendkívül alacsony késleltetéssel, de ha te is az a fajta oldschool játékos vagy, aki a legkiélezettebb multiplayer meccseknél csakis a dedikált, fizikai kábelben bízik, az ezer megabites RJ45-ös LAN port is ott várja a stabil hálózati csatlakozást.

Egy ekkora formátumú apróságnál az elefánt a szobában mindig is a hőkezelés és a hűtés kérdése marad, amire joggal húzhatja fel a szemöldökét a sokat látott, tapasztalt gamer. A fizika törvényei egyszerűek és kíméletlenek: egy izmos, 14 magos i9-es lapka ekkora szűk helyre bezárva alapesetben úgy kéne, hogy viselkedjen, mint egy asztalra dobott, önmagát felgyújtó aktív vulkán. A BMAX mérnökei a beépített rendszert rendkívül hangzatosan Űrkapszula (Space Capsule) hűtőrendszernek keresztelték el, és bármennyire is mosolyogtam a marketingesek túltolt, sci-fi filmeket idéző névválasztásán, a dolog a gyakorlatban tényleg működik. A megnövelt méretű dupla réz hőcsövek és a masszív, intelligens turbó ventilátor brutálisan hatékonyan vezeti el az alaplapon keletkező hőt. Maximális terhelés alatt, amikor az összes processzormagot csúcsra járatjuk, persze hallani a határozott szélzajt, de ez egyáltalán nem az a fülsüketítő, éles visítás, amihez a vékony gamer laptopoknál oly sokszor szerencsétlenségünkre hozzászoktunk. A masszív elemekkel operáló kasztni stabilan teszi a dolgát, a drasztikus, hirtelen bekövetkező teljesítményvesztés elmarad. Ráadásul ez a mini PC teljesen nyitott a kísérletezésre is: a gép a gyári szoftveren túl hivatalosan támogatja a Linuxot és az Ubuntu rendszereket, így egyetlen délután alatt egy bitang erős, suttogó otthoni szerver is simán faragható belőle.

Galéria