BMAX B5 A Pro

A kilencvenes évek végi, böhöm nagy asztali számítógépek világából érkezve mindig is egy picit szkeptikus voltam a drasztikus miniatürizálással kapcsolatban. A fejemben egy igazi, teljesítményre kihegyezett munkaállomás vagy játékgép egy testes, acélházas monstrum, aminek a hangja terhelés alatt leginkább egy felszálló utasszállítóéra emlékeztet, és amihez legalább egy komolyabb gerincsérv kockáztatásával lehet csak hozzáférni a karbantartás során. Ehhez képest megérkezik a tesztpadra a BMAX B5 A Pro apró, szénfekete műanyag dobozkája, ami konkrétan alig nagyobb és nehezebb, mint egy vaskosabb söröskorsó alátét. Első blikkre az ember talán hajlamos lenne legyinteni rá, mint valami gyengécske irodai netbook-pótlékra, amit kizárólag a táblázatok és a szövegszerkesztők unalmas kínzására találtak ki. De az az igazság, hogy a hardveres evolúció mára odáig jutott, hogy ez az alig 300 grammos kis kütyü lazán porba döngöli a néhány évvel ezelőtti, büszkén mutogatott "erőművek" jelentős részét. Nincs benne semmi harsány vagy tolakodó, a dizájn kimondottan letisztult a "menő fekete harcos" stílussal és a tetején lévő, finoman a CD-lemezeket idéző koncentrikus barázdákkal, de a burkolat alatt egy olyan konfiguráció lapul, ami nagyon hamar átírja a játékszabályokat arról, hogy valójában mekkora fizikai hely is kell egy megbízható és villámgyors otthoni mindenesnek.

Az igazi mágia természetesen a motorháztető alatt történik, távol a kíváncsi szemek elől. A gépet az AMD Ryzen 7 5825U processzora hajtja, ami bár technológiai értelemben már nem a ma reggel megjelent legújabb lapka, de a Zen 3 architektúrára építkező 8 fizikai magjával és 16 feldolgozó szálával elképesztően masszív alapot biztosít a mindennapokhoz. A 4,5 GHz-es turbófrekvenciával kombinálva olyan nyers stabilitást ad a rendszernek, amit őszintén élmény nézni. A tesztelés során direkt megpróbáltam megizzasztani a kicsikét: megnyitottam vagy harminc erőforrás-zabáló böngészőfület, a háttérben elindítottam egy vaskosabb 4K videó exportálását, és közben vígan görgettem a közösségi médiát a másik monitoron. A rendszer konkrétan meg sem rezzent. A 16 GB-os DDR4 RAM a fürge, 512 GB-os NVMe SSD-vel karöltve olyan gördülékeny tempót diktál a gyárilag előre telepített Windows 11 alatt, hogy a klasszikus, lomha töltőképernyős várakozás fogalma szinte teljesen eltűnik a képletből. Viszont itt tennék egy fontos, sokat látott hardvertesztelőként elkerülhetetlen megjegyzést: a gyári 16 gigabájtos memória gyakran egyetlen modulban (single-channel) teszi a dolgát, ami az irodai munkában egyáltalán nem tűnik fel, de az integrált AMD Radeon grafikus chip képességeit csúnyán vissza tudja fogni. Ha komolyabban akarsz vele játszani – mert a gép egyébként bírja a visszafogottabb beállításokat, és a klasszikus esport címek vígan futnak rajta –, mindenképpen érdemes rádobni egy második memóriamodult. A kétcsatornás (dual-channel) mód aktiválásával ugyanis azonnali, szemmel látható, akár harminc százalékos framerate-növekedést is kipréselhetsz a vasból a komolyabb címeknél.

Ha már a vizuális élményeknél és a kijelzőknél tartunk, a hátlapi és előlapi portok kiosztása előtt is meg kell emelnem a képzeletbeli kalapom. A gyártó egyáltalán nem fukarkodott az interfészekkel, így hiába aprócska a ház, a használat során sosem éreztem azt a fojtogató, frusztráló hiányt, amit a vékonyított, portokat szándékosan lespóroló modern laptopoknál olyan gyakran tapasztal az ember. A beépített DP (DisplayPort), a HDMI 2.1 és a teljes funkcionalitású, videóátvitelre is bevethető Type-C csatlakozó segítségével konkrétan három független, 4K felbontású 60 Hz-es monitort lehet rákötni a gépre egyszerre. Ez nemcsak a grafikusoknak, fejlesztőknek vagy a videóvágóknak hatalmas fegyvertény, de a mindennapi multitaskingban is: az egyiken mehet a munka, a másikon a stream vagy a YouTube, a harmadikon meg pöröghet a csevegés. Mindezt megfejelték a dinamikus HDR támogatással, ami szépen kiemeli a sötét és világos részleteket, igazán élénk, vibráló vizuális prezentációt pakolva a képernyőre filmezés közben. A perifériáknak ott van a két gyors USB 3.2 és a két régebbi USB 2.0 csatlakozó, plusz a hagyományos vezetékes hálózatok híveinek az 1000 megabites RJ45-ös csatlakozó is.

A modern mini PC-k legnagyobb rákfenéje sokszor az operációs rendszer zártsága, de a BMAX dicséretére legyen mondva, a gép teljesen nyitott a kísérletezésre: a Windows mellett hivatalosan is támogatja a Linux (Ubuntu) telepítését, így pillanatok alatt faragható belőle egy csendes, otthoni médiaszerver vagy kódolós munkaállomás is.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban beszélnünk kell a zajszintről és a melegedésről, mert a fizika könyörtelen: egy ekkora műanyag dobozba bezárt 8 magos processzor piszok gyorsan válhat egy asztali méretű, sikító hősugárzóvá. A tervezők a kissé talán túlzó, sci-fi filmeket idéző "Space Capsule", azaz űrkapszula hűtőrendszerrel próbálták megzabolázni a hőtermelést. A hangzatos név a valóságban egy nagyon is praktikus, dupla réz hőcsöves és okos intelligens ventilátoros megoldást takar. Alapvető irodai használatnál, böngészésnél, netes filmnézésnél a gép olyannyira csendes, hogy néha külön rá kellett pillantanom a bekapcsológomb apró LED-jére, hogy egyáltalán meggyőződjek a működéséről. A komolyabb terhelések, vagy órákon át tartó játék alatt a ventilátor persze tisztességesen felpörög, és hallat egy határozott, de egyáltalán nem visító szélzajt, amit azonban egy normál fejhallgatóval azonnal ki lehet zárni. Ami pedig a fogyasztást illeti, a régi generációs, falánk asztali gépek után ez egy igazi megváltás a villanyszámlának; miközben a teljesítménye bőven kiszolgálja az otthoni igényeket. Ráadásul a tárhely miatt sem kell aggódnunk: ha a fél terabájtos SSD betelne, a gép belsejében szabadon vár ránk egy 2,5 hüvelykes merevlemez-rekesz, ahová utólag könnyedén beszerelhetünk egy nagyobb kapacitású meghajtót.

Galéria