River City Girls 2

Van az az érzés, amikor visszatérsz egy régi környékre, és minden a helyén van, mégis kicsit másképp csattan az első pofon.

Vissza a városba

A WayForward neve nálam mindig biztos pont volt. Nem hibátlan életmű, de amikor betalálnak, akkor nagyon. A 2019-es River City Girls pedig betalált. Nem csak azért, mert szeretem a klasszikus beat ’em upokat, hanem mert ritmusa, stílusa és pimasz magabiztossága volt. Most itt a folytatás, és az első percekben egyértelmű: ez még mindig ugyanaz a világ, ugyanazzal az önbizalommal.

Az animált nyitány megint ül, Megan McDuffee zenéje azonnal visszaránt a flow-ba. Ez nem háttérzaj, hanem motor: a tempót diktálja, húz előre, és közben végig azt suttogja, hogy nyugi, ez most megint jó lesz. A bosszenék, a vokálos témák, a stíluskeverés – minden a helyén. Ritka, amikor egy játék zenéje nem csak feldobja az élményt, hanem konkrétan viszi a hátán.

Ismerős mozdulatok, új lendület

Kontroller kézben az otthonosság érzése azonnali. Misako, Kyoko, Kunio és Riki pontosan úgy mozognak, ahogy az emlékeimben élnek. Ez jó is, meg kicsit veszélyes is. Jó, mert az izommemória azonnal dolgozik. Veszélyes, mert hamar jön a gondolat: ezt már csináltam.

Az új karakterek közül Marian lett a favoritom. Az a fajta figura, aki nem finomkodik: üt, dob, tör. Van súlya minden mozdulatának, és ez beat ’em upban aranyat ér. Kyokóval mentem végig főleg, mert az aerial kombói még mindig elképesztően jól esnek, de Marian az, aki miatt néha csak azért váltottam, hogy megint érezzem azt a nyers erőt.

Történet és párbeszédek

A sztori közvetlenül az első rész után veszi fel a fonalat, és szerencsére nem próbál többnek látszani, mint ami: egy ürügy arra, hogy újra szétverjük River Cityt. A párbeszédek továbbra is élnek, működik a csipkelődés, a karakterek közti dinamika.

Viszont itt már kilóg a lóláb: érezni, hogy a játék elsősorban Misakóra és Kyokóra van szabva. Amikor más karakterek mondanak olyan sorokat, amik egyértelműen nem rájuk lettek írva, kizökkent. Nem vészes, de megtöri azt a gondosan felépített buborékot, amiben eddig olyan jó volt lenni.

Újrahasznosított utcák

A sprite-ok továbbra is gyönyörűek. Ez vitán felül áll. De ahogy jártam a várost, egyre többször jött a déjà vu. Sok az ismerős arc, az ismerős helyszín, az ismerős boltos. Tudom, ez Kunio-kun hagyomány, tudom, ez stílus, de az elején kicsit túl sok az újramelegítés. Később szerencsére jönnek jobb pillanatok, okosabb boss harcok, és olyan poénok, amik tényleg eltalálják az ütemet.

Technikailag döcög

Switch-en játszottam, és ezt sajnos nem lehet szó nélkül hagyni. A töltések indokolatlanul hosszúak, főleg akkor bosszantóak, amikor csak gyorsan átszaladnék a térképen. Kézi módban még elmegy a teljesítmény, dokkolva viszont gyakran éreztem, hogy billeg a frame rate. Több játékosnál ez csak rosszabb lesz. Nem játszhatatlan, de egy ilyen tempójú játéknál minden megbicsaklás fáj.

Zárás

A River City Girls 2 nem forradalom, inkább egy nagyon korrekt ráadás. Olyan, mint amikor ugyanattól a helytől rendeled a kedvenc kajád, kicsit más fűszerezéssel. Tudod, mire számítsz, és alapvetően elégedetten dőlsz hátra – csak közben azon gondolkodsz, hogy legközelebb jó lenne egy kicsit nagyobbat lépni.