Reanimal

A Tarsier Studios láthatóan nem csak folytatni akarta azt, amit a Little Nightmares-szel elkezdett, hanem konkrétan túllépni rajta. És nem apró lépésekben, hanem egy határozott, néha már-már kényelmetlenül nagy ugrással.

Ismerős alapok, de teljesen más lépték

Az első félórában még azt hittem, tudom, mire számítsak. Oldalazós horror, ügyeskedés, bujkálás, egy groteszk világ, ami inkább nyomaszt, mint ijeszt.

Aztán a játék szépen elkezdi kihúzni alólad ezt a biztonságot.

A pályák már nem szűk, lineáris terek, hanem nagyobb, háromdimenziós, kusza helyszínek, ahol:

• vissza kell menni,
• keresgélni kell,
• néha konkrétan eltévedsz egy kicsit.

És ez jót tesz neki. Sokkal inkább érződik egy valódi, élő (vagy inkább rothadó) világnak, nem csak egy gondosan felépített akadálypályának.

Ez már nem „Tim Burton sötétség”

A Little Nightmares mindig kicsit mesésen volt ijesztő. Torz, de stilizált.

A Reanimal viszont máshova nyúl.

Van benne valami nyers, háborús jellegű trauma-hangulat, ami sokkal közelebb áll egy Jöjj és lásd típusú lelki gyomroshoz, mint egy gótikus rémmeséhez. És amikor ezt megspékeli természetfelettivel, na ott kezd igazán kellemetlenné válni.

Nem az a horror, ami rád ugrik. Inkább az, ami lassan mászik be a bőröd alá.

Ketten könnyebb – vagy csak másképp nehéz

A történet egyszerű: testvérpárként keresed az eltűnt barátokat egy pokoli világban.

De a lényeg nem a sztori bonyolultságában van, hanem abban, ahogy együtt kell működni.

• egyszerre kapcsolókat húzni,
• összehangolni a mozgást,
• egymásra figyelni menekülés közben.

Ezt játszhatod:

• egyedül (AI társ),
• kanapén,
• vagy online.

Én főleg egyedül toltam, és meglepően jól működött az AI. Nem volt az az érzésem, hogy babysittelni kell. Tette a dolgát, reagált, segített – néha még jobban is, mint egy élő játékostárs, aki épp a telefonját nézi.

Végre nem porcelánbabák vagyunk

A karakterek sokkal „kézzelfoghatóbbak”, mint a Little Nightmares apró, törékeny figurái.

Itt:

• van súlyod,
• van mozgástered,
• és néha vissza is tudsz ütni.

Van egy könnyed közelharc, ami nem dominál, de pont elég ahhoz, hogy ne csak menekülj, hanem reagálj is a világra.

És ez sokat ad a flow-hoz.

A fény és a hang: a valódi főszereplők

Ha valami igazán viszi a hátán ezt a játékot, az a hang és a fény.

Fejhallgatóval játszva konkrétan más élmény:

• távoli dübörgések,
• nyikorgó padló,
• süvítő szél,
• fémes csattanások.

Nem csak hangulat – információ. Feszültség. Nyomás.

A világítás pedig gyönyörű… és kegyetlen. Néha annyira sötét, hogy tényleg csak tapogatózol. És amikor felvillan egy fényforrás, az nem megnyugtat – inkább újabb kérdéseket vet fel.

Apró törések az élményben

Nem hibátlan.

Volt pár pillanat, amikor:

• túl zsúfolt lett a helyzet, és kicsit elvesztettem a fonalat,
• nem volt egyértelmű, mit akar tőlem a játék,
• vagy egyszerűen nem vettem észre egy kulcsot a szemétkupacban.

És ami jobban zavart: halál után néha indokolatlanul hosszú töltések. Ez pont az a dolog, ami kizökkent.

Nem tragédia, de észrevehető.

Rövid, de sűrű

4-5 óra alatt végig lehet érni. Nincs töltelék, nincs nyújtás.

Az eleje még kicsit túlságosan Little Nightmares, de aztán szépen elkezd saját identitást építeni – vizuálisan, játékmenetben, hangulatban.

A végére pedig összeáll az egész egy olyan finálévá, ami tényleg megmarad.

Nem csak látványos, hanem jelentése is van. És aki szereti a háttérben megbújó lore-t, az itt talál majd mibe kapaszkodni.

Zárás

A Reanimal nem egy biztonsági játék. Nem akar mindenkinek megfelelni, és nem is próbálja puhítani magát.

Viszont amit csinál, azt nagyon tudatosan csinálja.

Ez a Tarsier eddigi legérettebb, legbátrabb munkája. És bár nem tökéletes, pontosan az a fajta élmény, ami miatt még mindig érdemes új játékokba belekezdeni.