Pokémon Legends: Z-A: Mega Dimension

A Pokémon sosem volt a változatosság bajnoka, ezt rég elfogadtam. De itt, ebben a DLC-ben, ahol minden sűrítve van, ez a repetitivitás sokkal jobban szemet szúr. 10-15 óra után konkrétan fél kézen meg tudtam számolni, mit is csináltam valójában.

Pedig első ránézésre nem kicsi kiegészítő. A sztori 6-8 óra alatt végigvihető, van új Pokémon, mellékküldetések, endgame tartalom – minden, ami kell. Csak közben az egésznek van egy furcsa, „üres kalória” érzete.

Hyperspace – jó ötlet, félgőzzel

A Mega Dimension egyik nagy dobása, hogy a Hyperspace zsebdimenziók procedurálisan generáltak. Magyarul: minden alkalommal egy kicsit más.

Papíron ez tök jól hangzik. Gyakorlatban viszont... hát, „kicsit más”.

Ugyanazok a fehér Lumiose City-részletek, ugyanaz a pár variáció, csak máshogy összerakva. Körülbelül hatféle verziót láttam újra és újra. Amikor már egy csatornarendszernek is örülök, mint egy oázisnak, ott valami félrement.

Ami viszont működik: brutális szintek

Na de van egy pont, ahol tényleg felcsillant a szemem.

A Pokémonok szintje.

Itt nem 50-60-as vadlények szaladgálnak. Nem. 100+, sőt, simán 150 fölött. És ez teljesen más hangulatot ad az egésznek.

Egy csapat 120-as Mankey konkrétan darabokra szedte a Feraligatromat. Nem számítottam rá, és pont ezért volt jó. Ugyanaz az érzés jött vissza, mint amikor az Arceusban először futottam bele egy Alpha Pokémonba.

Itt végre nem garantált a siker. Nem az van, hogy „áh, ez csak egy Sandile”. Itt az a Sandile simán megver, ha nem figyelsz.

A harc még mindig viszi a hátán

Az akcióorientált harcrendszer továbbra is az egyik legjobb dolog a játékban.

Amikor egy veled egy szinten lévő vagy erősebb ellenféllel küzdesz, tényleg feszült. Kapkodsz, váltogatod a Pokémonokat, próbálsz túlélni. Van súlya a döntéseknek.

A Rogue Mega Evolution harcok külön kiemelendők. Az ellenfél mozog, reagál, nem csak áll és várja, hogy leverd. Egyszer konkrétan beleszaladtam egybe felkészületlenül – gyorsan megtanultam, hogy itt nem lehet lazázni.

De minden más... ugyanaz

És itt jön a probléma.

Mert a harcok között ugyanazt csinálod:

• köveket törsz
• löttyöt locsolsz
• tárgyakat szedsz fel
• Pokémonokat fogsz, amiből már van tíz a boxodban
• NPC-ket püfölsz

Ugyanazokon a pályákon. Ugyanazokkal a mechanikákkal.

A platforming külön fájdalmas. Nincs normális ugrás, csak lebegés meg reménykedés, hogy jó helyen érsz földet. Lépcsőt keresel, kerülgetsz, bénázol. Nem kihívás, hanem macera.

Lumiose City – még mindig lelketlen

Az alapjátékban sem volt a kedvencem Lumiose City, de itt még jobban kijönnek a hibái.

Üres. Jellegtelen. Fehér.

Nincs térképed, időlimit van, és az egész navigáció inkább frusztráló, mint izgalmas. Mintha egy félkész pályán rohangálnál folyamatosan.

Fánk... komolyan?

A DLC egyik új mechanikája a fánkkészítés.

Elsőre aranyos. Hoopa, új karakter, sütögetés – rendben van.

Aztán rájössz, hogy egyesével kell craftolni mindent.

És sok kell.

Nagyon sok.

Ez konkrétan az Animal Crossing crafting rémálma újra. Van opció ugyanazt újra elkészíteni, de ha finomítanál rajta? Akkor csináld végig megint. Egyesével. Újra. És újra.

Egy ponton már nem aranyos, hanem fárasztó.

Egy jó alap, ami nem áll össze

Az egész DLC-re az a legjobb szó, hogy „majdnem”.

Mert az alap jó:

• a magas szintű Pokémonok zseniálisak
• a harcrendszer működik
• a roguelite ötlet működhetne

De nincs elég változatosság. Nincs elég tartalom ahhoz, hogy ez a rendszer kiteljesedjen.

Minden jó pillanat után jön egy fetch quest. Minden izgalmas harc után egy unalmas rohangálás.

Zárás

A Mega Dimension DLC nem rossz – csak nem elég jó ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen.

Ha Pokémonon nőttél fel, úgyis bele fogsz nézni. A magas szintű Pokémonok és a harcok miatt lesznek pillanatok, amikért megéri.

De közben végig ott motoszkál benned az érzés: ez lehetett volna sokkal több.