Marvel Maximum Collection

A kilencvenes évek elején a Konami akkora király volt az arcade piacon, hogy gyakorlatilag mindent arannyá változtattak, amihez hozzáértek. Amikor először megláttam az eredeti, 1992-es X-Men: The Arcade Game hatfős kabinetjét, azt hittem, leszakad az arcom. A Marvel Maximum Collection legnagyobb fegyverténye vitathatatlanul az, hogy ezt az élményt maradéktalanul, kompromisszumok nélkül hozza el a nappalinkba, sőt, a modern kor elvárásainak megfelelően rollback netkóddal felvértezett online multival is megfejeli a dolgot. Bár a karakterek mozgáskultúrája a mai beat 'em upokhoz képest már-már mosolyogtatóan fapados, az a nyers, zsigeri flow, amit a Magneto Sentineljei elleni harc ad, még mindig páratlan. Választhatunk a két-, négy- vagy hatfős játékmódok közül, és bár hat karakterrel a képernyőn az akció hamar átcsap egy gyönyörű, de kaotikus pixelviharba, pontosan ez adja meg azt a sűrű, hamisítatlan retró életérzést, amit keresünk. A hátterek részletgazdagsága, a '90-es évek képregényeit idéző rikító színvilág és azok a csodálatosan elrontott angol mondatok – gondoljunk csak Magneto legendás "Welcome to die!" felkiáltására – mind olyan nosztalgikus bombák, amik azonnal betalálnak. Ez nem csupán egy játék, hanem egy időkapszula, ami megmutatja, miért volt egykor a Konami az iparág csúcsa, és miért dobtunk be zsebpénzünk utolsó forintjait is a gépbe, csak hogy még egy pályát túléljünk Küklopsszal vagy Rozsomákkal.

De ahogy a játékteremből hazatértünk a szobánkba, a konzolos valóság sokszor egészen más képet mutatott, és ez a gyűjtemény kegyetlenül őszintén tárja elénk ezt a kettősséget is. A csomagban helyet kapott címek között ott virítanak a rettegett LJN logóval fémjelzett alkotások, köztük a hírhedt, 1990-es NES-es Silver Surfer. Tudom, az internetes popkultúra az Angry Video Game Nerd videói óta szereti a világ legrosszabb játékaként beállítani, de mint öreg motoros mondom nektek: ez a cím valójában kap egy indokolatlanul rossz hírnevet. Igen, a hitbox olykor egyenesen büntet, és kegyetlen feladat kitapasztalni, mi az, ami már sebzést okoz, de ha ráérzel a ritmusra, megtanulod a pályákat és hagyod, hogy Tim Follin zseniális, korszakalkotó chiptune zenéje magával ragadjon, egy meglepően feszes shoot 'em upot kapsz a pénzedért. A 16-bites éra képviseletében itt van a Spider-Man Maximum Carnage is, amely a maga idejében óriási dobás volt a menő piros kazettájával és a Green Jellÿ punkzenekar által jegyzett zúzós soundtrackjével. Ez a Final Fight stílusú verekedős játék remekül indít, de az ellenfelek és a harcrendszer minimális változatossága miatt hamar egy végtelenül repetitív darálóvá válik. Az 1995-ös folytatás, a Separation Anxiety pedig valahogy még ezen is rontott: a pre-renderelt hátterek ma már borzasztóan rondák, a harc pedig pontatlan és zavaros. Aztán ott van a Spider-Man and the X-Men in Arcade’s Revenge, ami mind Mega Drive-on, mind SNES-en egy frusztráló és nehezen navigálható rémálom, bár ha ismered a régi trükköket – például Gambit pályájának glitch-ét az extra életek farmolásához –, akkor azért le lehet belőle küzdeni egy-egy nosztalgikus délutánt.

A Limited Run Games mentségére legyen mondva, ők nem csak összelapátolták ezeket a ROM-okat egy mappába, hanem egy rendkívül igényes, gondoskodó keretrendszert építettek köréjük. Bármennyire is gyengébb a felhozatal egy része – például a Data East-féle 1991-es Captain America and The Avengers, amely ugyan bájában verhetetlen és a cutscene-ek zseniálisak, de a vizualitás és a harc messze elmarad a Konami minőségétől, ráadásul a portból teljesen érthetetlen módon hiányzik a többjátékos opció –, a prezentáció és a minőségjavító funkciók elviszik a hátukon a csomagot.

> A Carbon Engine olyan finomra hangolt, szemkápráztató CRT szűrőket kínál, amilyenekkel csak nagyon ritkán találkozni a mai piacon; szinte érzed a régi katódsugárcsöves tévé statikus töltését a képernyőn.

A beépített rewind (visszatekerés) funkció és a bárhol használható mentési lehetőségek (save states) pedig konkrétan megmentik ezeket a címeket attól, hogy a mai, türelmetlenebb énünk a falhoz vágja a kontrollert a régi idők igazságtalan, pénznyelő játékmechanikái miatt. Emellett a digitális múzeum részleg is elsőrangú: a korabeli kézikönyvek, a játéktermi szórólapok és a design dokumentumok mind azt a célt szolgálják, hogy a Marvel Maximum Collection ne csak egy szimpla játékgyűjtemény legyen, hanem egy interaktív történelemkönyv. Bár valóban nincsenek benne hibátlan mesterművek – az X-Men arcade verzióját leszámítva –, ez a csomag egy őszinte, szeretetteljes tisztelgés egy olyan korszak előtt, amikor még tényleg a fantázia és a pixelművészet határozta meg a szuperhősöket a képernyőinken. Akik hozzám hasonlóan a 90-es évek konzolos és játéktermi világában nőttek fel, azoknak ez a válogatás, minden hibája ellenére, kötelező érzelmi hullámvasút.