Happy Birthdays

Nehéz megfogni, mi is akar lenni a Happy Birthdays, és az az igazság, hogy szerintem maga a játék sem teljesen tudja. Sandbox? Életszimulátor? Oktatójáték? Isteni beavatkozás dinoszauruszokkal? Mindegyikből van benne valami, csak épp nem áll össze igazi, sodró élménnyé. Pedig az alapötlet annyira japánosan furcsa és szerethető, hogy az ember önként ad neki időt. Ez nem véletlen: Yasuhiro Wada, a Harvest Moon atyja áll mögötte, és ez a játék minden porcikáján érződik – jó és rossz értelemben is.

Az egész egy mesés kerettel indul: találsz egy térképet egy könyvben, kincset sejtesz mögötte, majd egy átvezető után máris egy bolygó felett lebegsz, mint egy kezdő terraformáló istenség. Egy aprócska kockát kapsz, ami elvileg a teljes világot jelképezi. Olyan ez, mintha egy marék LEGO-ból akarnád újraalkotni a Föld történelmét. Elméletben izgalmas. Gyakorlatban… bonyolult.

A kezdeti terület kiválasztása (fű, sivatag, kő vagy hó) már előrevetíti, mennyire rendszerszintűen gondolkodik a játék. A fű a belépő, itt tanulod meg az alapokat egy meglepően hosszú, körülbelül húszperces tutorial során. Mozgás, kamera, zoom, majd a lényeg: a terep emelése és süllyesztése. Ezzel változtatod a hőmérsékletet, ami meghatározza, milyen növények és állatok jelenhetnek meg, fejlődhetnek tovább, vagy halhatnak ki szépen, csendben.

És itt kezd el igazán mélyre menni a rendszer. Nem elég a hőfok: számít a páratartalom, a tengerszint, a vízmélység, a talaj magassága, sőt az is, mennyire van közel a vízhez egy adott terület. Ha mindez egy kicsit a SimCity és egy biológia tankönyv keverékének hangzik, az nem véletlen. A szünetmenüben ott a nagy könyv, ahol pontosan le van írva, miből mi lesz, milyen környezet kell az evolúcióhoz, sőt még „családfát” is kapsz az élőlényekhez. Intellektuálisan lenyűgöző. Játék közben viszont inkább fárasztó.

A terraformálás maga egyszerű: gombbal emeled vagy süllyeszted a talajt, a D-Paddel állítod a hatókört. Vannak speciális képességek is, amikkel gyorsabban hozol létre tavakat, dombokat vagy felpörgeted az élővilág termelékenységét. Ezek energiába kerülnek, amit terraformálással termelsz, így egy szép kis körforgás alakul ki. Papíron ez egy jól megtervezett rendszer. A gond az, hogy mindezt elképesztően passzívan éled meg.

A játékidő nagy része várakozás. Az energiád fogy, visszatölt, közben átváltasz makró módba, ahol az idő halad, és új fajok jelennek meg – nem a képernyőn, hanem egy száraz listában, tudományos nevekkel. Mire visszazoomolsz, az idő megáll, az állatok ugyan ott sétálnak a kis világodban, de olyan érzés az egész, mintha egy makettvárost néznél. Szép, gondosan megépített, de nincs benne élet. Lelke sincs.

Pedig tanulni lehet belőle. Tényleg. A Happy Birthdays remekül mutatja meg, mennyire kényes egy ökoszisztéma egyensúlya, és hogy egyetlen döntés milyen láncreakciókat indíthat el. Csakhogy a játék ritkán mondja meg, mit akar tőled. Navi, a kis segítő sprite időnként ad egy homályos tippet, de lineáris célok híján hamar abbá válik az egész, hogy gombokat nyomogatsz, listákat böngészel, majd konstatálod, hogy megint kihalt valami, amit fél órája nagy nehezen létrehoztál.

A stílus közben végig bájos: harsány színek, cuki dinoszauruszok, olyan világ, amiről azt hinnéd, hogy azonnal fotómódot követel. És pontosan ez a frusztráló benne: a látvány ígér valami játékosat, könnyedet, de az irányítás és a játékmenet inkább egy türelmes mikromenedzsernek kedvez. A kihívás mód és a nehezebb biombák csak tovább lassítják az amúgy sem pörgős folyamatot. Ha dinoszauruszokat szeretnél nézni, hamar azon kapod magad, hogy többet olvasol róluk, mint amennyit valóban látsz belőlük.

A Happy Birthdays nem rossz játék. Inkább egy furcsa, kissé száraz kísérlet, ami oktatni akar, miközben elfelejti, hogy játszatnia is kellene. Szép, érdekes, gondolatébresztő – csak épp ritkán szórakoztató.