Fatal Frame II: Crimson Butterfly Remake

Van az a horror, ami nem rád ugrik, hanem megvárja, hogy te sétálj bele – és ettől sokkal rosszabb.

Törzs

Minakami falu már az első percekben rossz helynek tűnik.

Nem az a „hopp, itt biztos lesz valami para” típus, hanem az a fajta, ahol már az első lépéseknél érzed, hogy nem kéne itt lenned. A sztori a klasszikus japán horror irányba megy: ikrek, rituálék, eltűnt falu, és egy múlt, ami nem akar elengedni.

És ez működik.

A naplók, jegyzetek, apró történetmorzsák szépen építik fel a világot. Nem rád öntik, hanem hagyják, hogy összerakd. Ettől a hely több lesz, mint egy díszlet – van súlya.

A főszereplő páros viszont kicsit halványabb.

Mio még oké, de Mayu sokszor inkább csak egy „menj utána” jelzőtábla, mint valódi karakter. Nem zavaró, de nem is viszi el a hátán a történetet.

A játékmenet klasszikus survival horror.

Szűk terek, visszajárás, kulcsok, puzzle-ök. Az a fajta tempó, ahol nem rohansz, hanem lépésről lépésre haladsz. És ami külön jó: a backtracking nem fárasztó, mert mindig történik valami. Egy új tárgy, egy új szellem, egy új kis sztori.

A kamera nézetváltás viszont az egyik legjobb döntés.

A fix kamerákat lecserélték váll fölötti nézetre, és ettől az egész sokkal közvetlenebb lett. Amikor hallod, hogy valami mozog mögötted, és neked kell megfordulni, az teljesen más élmény. Nem a játék mutatja meg – te fedezed fel.

És ez feszültséget szül.

Az ajtónyitós, tárgyfelvevős mini jumpscare-ek pedig szépen adagolják a feszültséget. Nem olcsó ijesztések, inkább kis idegrándítások.

A harc viszont... na, ott kezd recsegni a rendszer.

A Camera Obscura ötlete még mindig zseniális. Fotózol, komponálsz, vársz a tökéletes pillanatra. Amikor sikerül egy jól időzített Fatal Frame, az tényleg kielégítő.

De.

Az ellenfelek túl sokáig bírják.

Egy-egy harc nem ritkán percekig elhúzódik, és ami kezdetben feszültség volt, az idővel inkább türelemjáték lesz. Kivárod, hogy újratöltsön a kamera, kivárod, hogy jó pozícióba jöjjön az ellenfél.

És közben az ijesztés elpárolog.

Ráadásul az „Aggravated” állapot még vissza is gyógyítja őket, ami konkrétan visszaveszi a már ledolgozott haladást. Ez az a pont, ahol már nem félsz – hanem sóhajtasz.

A fejlesztések segítenek valamennyit, de a harcrendszer sosem áll össze igazán.

Technikailag is van egy kis döccenő.

A látvány alapvetően hangulatos, tele részletekkel, árnyékokkal, textúrákkal – de a teljesítmény nem tart lépést vele. A 30 fps érezhetően visszafogja az élményt, és a pop-in effektusok (amikor a részletek késve jelennek meg) kizökkentenek.

Egy ilyen atmoszférára építő játéknál ez különösen fáj.

Zárás

A Fatal Frame II: Crimson Butterfly Remake egy érdekes darab.

Tele van jó ötletekkel, erős hangulattal, és egy olyan horror-irányzattal, amit ma már ritkábban látni. De közben ott vannak a súrlódások – a harc, a technikai problémák –, amik néha megtörik az élményt.

Mégis, amikor működik, akkor nagyon működik.

Ez nem az a horror, amit végigrohansz. Inkább az, amit lassan, este, fülhallgatóval, kicsit összeszorított foggal játszol.

És néha pont ez hiányzik.