Carmageddon: Rogue Shift

Van abban valami groteszk, hogy miközben a Carmageddon újra itt van, mi már lassan jogosultak lennénk nyugdíjas bérletre – csak itt még mindig pont jár a gyalogosokért.

Törzs

Az eredeti Carmageddon 1997-ben egy igazi botránygyár volt. Pontokat kaptál azért, amiért más játékban game overt. Akkoriban ez sokaknál kiverte a biztosítékot, nálunk meg inkább vigyort csalt az arcra. Ez az a fajta játék volt, amitől a szülők aggódtak, mi meg még inkább játszani akartunk vele.

Most, közel harminc évvel később a Rogue Shift próbálja feltámasztani ezt az egészet – csak már zombikkal, mutánsokkal és egy kis roguelite csavarral.

Az első pár kör után egyértelmű: a lényeg nem változott. Ez még mindig nem klasszikus versenyjáték. Itt nem az számít, hogy ki ér be elsőként, hanem hogy közben mennyire csinálsz totális káoszt.

A pályák konkrétan őrültek. Lengő bontógolyók, csapkodó csápok, robbanó mutánsok – néha inkább akadálypálya, mint versenypálya. És pont ettől működik. Nem kiszámolni kell, hanem túlélni és rombolni.

A vezetés... hát, finoman szólva sem precíz. Inkább olyan, mintha jégen driftelnél folyamatosan. Az autóknak van súlya, de a kanyarodás inkább sodródás, mint irányítás. Eleinte idegesítő, főleg amikor egy rossz mozdulat után falnak csapódsz és újra kell indulni, de amikor ráérzel, akkor hirtelen összeáll az egész.

És akkor jön az a pillanat, amikor tökéletesen veszel egy kanyart, belecsapódsz egy ellenfélbe, majd lassított felvételben robban szét, miközben a pontszorzó pörög – na, ott érzed, hogy ezért van ez az egész.

A fegyverrendszer egyszerűbb, mint mondjuk egy Mario Kartban. Nincs menet közbeni random pickup, minden jármű fix loadouttal jön. Géppuska, lézer, ilyesmik – de az igazi fegyver maga az autó. A „slam” képesség konkrétan arra van, hogy másokat belepréselj a falba, és ez meglepően kielégítő.

A roguelite rendszer ad egy kis pluszt a formulának. Minden menet egy új próbálkozás, random eseményekkel, célokkal. Meghalsz, visszakerülsz az elejére, de viszel magaddal valutát – beatcoint –, amiből új járműveket és fejlesztéseket oldasz fel.

Ez az a rész, ami miatt „még egy kört” simán ráhúzol. Főleg amikor látod, hogy ott vár a garázsban egy brutális kamion, oldalára szerelt sörétes puskával.

Viszont... és itt kezd el repedezni a dolog: nem tart örökké.

Bármennyire is szórakoztató az alap loop, egy idő után elkezded látni a mintát. A pályák variálódnak, de nem eléggé. A káosz ugyanaz marad, csak más köntösben. És hiába dobál be új járműveket és fejlesztéseket, a magja nem változik.

Ami igazán fáj: nincs multiplayer.

Ez konkrétan kiált érte. Ez a játék arra lett kitalálva, hogy haverokat lökdöss a pályán, hogy röhögjetek azon, ahogy valaki belecsapódik egy robbanó mutánscsordába. Egyedül ez működik egy ideig – de együtt lett volna az igazi.

Technikailag viszont meglepően rendben van. Switch 2-n stabilan fut, még akkor is, amikor a képernyőn minden egyszerre robban. Handheld módban kifejezetten szép, a neonfények és színek néha egy kicsit Cyberpunkos hangulatot hoznak.

Docked módban néha előfordult egy kis input lag, de nem volt vészes, inkább csak ritka kiszólás a rendszerből.

Zárás

A Carmageddon: Rogue Shift egy szerethető, kaotikus visszatérés, ami tudja, honnan jött – csak azt nem teljesen, hogy meddig akar eljutni. Az első órákban nagyon elkap, de hosszabb távon kifullad.

És ez azért fáj, mert látszik benne a potenciál.