Blue's Journey

A Neo Geo palettáján megjelenni már önmagában különlegesség, de ha az ember jobban megnézi, hamar kiderül, hogy hiába a színes világ és a furcsa mechanikák, a játék hamar megmutatja, hogy mi az, amitől az élmény picit eltörik.

Bevezetés

Platformer, Neo Geo, 1990-es évek. Már maga az ötlet, hogy egy ilyen gépen próbálkozunk a könnyed, színes játékélménnyel, egy kis varázslat. Blue, a hősünk, egy kisebb méretre zsugorodó és falevéllel támadó kalandor, aki a világot igyekszik megmenteni. A háttértörténet nem bonyolítja túl a dolgokat – az egész egy olyan zöld bolygó, ahol a Daruma törzs elszabadította a szennyezést, és nekünk, Blue-nak kell segíteni, hogy a hercegnőt, Fa-t, megmentsük. Ez így, leírva elég sablonosnak tűnik, de mi van a játékmenettel?

Játékmenet – Kisebb trükkök, nagyobb ugrások

A játékmenet alapvetően a klasszikus platformer stílust követi: jössz, ugrálsz, ellenfeleket küldesz a pokolba. A játékban a fő mechanika, hogy Blue képes változtatni a méretét, és így különböző utakat találhat a pályákon. Az egész nagyon szórakoztató, főleg, hogy mindezek mellett képes a falevélekkel támadni is – amit simán fel lehet venni, és egy pillanat alatt elrepíteni a célba. Azonban a játékmenet során hamar rájössz, hogy bár a mechanikák érdekesek, nem igazán forradalmasítják a platformer műfaját.

A játéknak van egy-két igazi plusz pontja, mint például a lehetőség, hogy kicsinyítsük Blue-t. Ezzel új utakat fedezhetünk fel, és a gyorsabb mozgás révén könnyedén átugorhatjuk az egyes szakaszokat. De sajnos, ha kisebbre zsugorodsz, nem tudsz támadni, így nem minden helyzetben van értelme. A kisebb Blue tehát hasznos, de nem annyira praktikus, hogy mindent ezzel akarj megoldani.

A pályák nem túl hosszúak, de már az első két dzsungeles szakasz után elérsz egy ipari világba, aztán az egész kicsit változatosabb lesz, de nem nagyon fogsz meglepődni. Bár a környezet változik, a játék alapvetően mindig ugyanazt hozza: ugrás, támadás, egy kis felfedezés, majd kezdődik minden elölről. Itt jön elő az egyik nagy probléma: a játékmenet hamar repetitívvé válik, és bár az alapötlet érdekes, az igazi mélység sajnos elmarad.

A grafika – Miért nem látszik Neo Geo-snak?

A grafika viszonylag egyszerű, és sajnos nem is nagyon emelkedik ki a Neo Geo képességei közül. Az apró sprite-ok, a szinttérkép sarkos, blokkszerű kialakítása nem segít igazán a játék atmoszférájának megteremtésében. A zene igyekszik pörögni, de inkább nyúzott, mint frissítő. Kicsit olyan érzés, mintha egy régi, már elavult SNES-játékot hoztak volna át, de mivel Neo Geo-ra készült, az nem igazán üt akkorát, mint azt várnánk.

A játékmenet alapvetően nem kínál semmi újragondolt élményt. A háttértörténet kicsit sem érdekfeszítő, a színes, játékos világ megmarad a "hogy ne legyen túl komoly" szintjén. A küzdelem nem túl bonyolult, de mégis van benne valami fura varázs, amitől nem tudod lerakni. A játék egyértelműen azt akarja elérni, hogy ne gondolkodj túl sokat, csak játssz, és közben tudd meg, mi rejlik az új helyszíneken.

Miért ismételjük meg ezt?

A legnagyobb probléma, hogy a játék úgy próbál nehézséget adni, hogy egyszerűen több ellenséget dob rád, ezzel próbálva fokozni a tempót. Míg egy-egy platform szakasz vagy egy új szint hozhat szórakozást, a túlzott ismétlődés hamar oda vezet, hogy elkezded unni a játékot. A főszereplő, Blue, annyira átlagos, hogy nem is igazán kapcsolódsz hozzá – a szórakozás forrása sokkal inkább a mechanikákban és a rövid kihívásokban rejlik, nem a karakterekben vagy a történetben.