Blizzard Arcade Collection

Az a pillanat, amikor a harmincéves szülinapi buliba belépsz, és először egy EULA-t kell végiggörgetned, tökéletesen elmond mindent arról, milyen lett ez a csomag.

Három játék, három hangulat, egy furcsa válogatás

Harminc év Blizzard – (igen, a nagybetűs, világfaló Blizzard) – és a szülinapi ajándék nem egy új játék, nem egy nagy remaster, hanem három korai klasszikus: The Lost Vikings (1992), Rock ’n Roll Racing (1993) és Blackthorne (1994). Ez még a Silicon & Synapse korszak íze: a “még nem tudtuk, hogy egyszer majd a fél világ életét fogjuk megenni” korszak. És ezt a csomag is érzi: van benne szeretet, meg kézműves jelleg… és van benne egy kicsit túl sok “nézd, mennyi mindent tettünk bele” kapkodás.

A legelső élményem mégsem az volt, hogy “de jó, retro Blizzard”, hanem az, hogy a játék konkrétan leültetett a sarokba, és megkért, tartsam nyomva a d-padot, míg végiggörgetek egy felhasználói szerződést. Tizenöt másodpercnyi modern világ a kilencvenes évek kapujában. Köszönöm, tényleg hiányzott.

The Lost Vikings: a mókás őrület, ami ma is működik – némi segítséggel

A Lost Vikings ma is egy olyan puzzle-platformer, ami simán elférne indie köntösben, csak akkor nyilván lenne benne némi modern kegyelem. A koncepció most is zseni: három vikinget váltogatva kell egy pályán átvergődni, mindegyik mást tud, és mindegyikre szükség van. A sztori pedig olyan vállaltan hülye, hogy már jó: a vikingeket elrabolja Tomator, a Croutonia nevű galaktikus birodalom császára, mert kell neki a zoo-ba. Ezt nem lehet elég komolyan venni, úgyhogy nem is kell – cserébe a pályák színesek, változatosak, az ötletelés végig viszi a hátán.

Viszont a régi iskola itt nem csak “aranyos pixel”, hanem “hibáztál? akkor ismételj”. Checkpointok nélkül, kemény büntetéssel – a korszak tipikus “tanulj szenvedésből” filozófiája. És itt jön az első nagy levegő: a csomagban megjelenik az a fajta modern rásegítés (például visszatekerés/javítás lehetősége), ami miatt a játék nem csak múzeumi tárgy, hanem tényleg játszható is.

A gond ott kezdődik, hogy van egy Definitive Edition verzió is, ami papíron a “legjobb” kiadás akar lenni (extra pályák, szélesvásznú címkártya, színpadi keretek), csak éppen pont azok a kényelmi cuccok hiányoznak belőle, amik ma emberi tempóban tartanák. És ez a csomag visszatérő bűne: néha a “definitive” szó inkább marketing-címke, mint valós ajánlás.

Rock ’n Roll Racing: itt végre megjön a buli

A csomag szíve-lelke nálam egyértelműen a Rock ’n Roll Racing. Ez az a játék, ami a maga idejében is menő volt – izometrikus futurisztikus verseny, fejlesztgetés, pickupok, dumálós kommentár – és most úgy nyúltak hozzá, hogy abból tényleg ünnepi darab lett.

A Definitive Edition itt végre tényleg “definitive”: szélesvászon, finoman szebb grafika, és ami a legfontosabb: a zene. Mert az RNRR egyik nagy poénja mindig is az volt, hogy a soundtrack mennyire pimaszul illik hozzá. És itt nem az történt, hogy “jogok miatt kicseréltük valami hasonlóra”, hanem az álomforgatókönyv: újralicencelték az eredeti számokat, rendes minőségben, és még rá is pakoltak. Amikor a futam közben rádfordul a hangulat, és a kommentár mellé megjön az a tipikus “túl sok” rock-metál érzés, az egész egyszerre lesz paródia és tiszta öröm. Pont, mint a régi időkben, csak most nem kell hozzá CRT.

A vezérlés feszes, a tempó jó, a flow működik: ez az a játék, ahol a káosz nem szétesik, hanem felpörget. Olyan, mint egy jól sikerült arcade este a haverokkal, amikor már a harmadik futamnál nem is a győzelem számít, hanem hogy mennyire tudsz látványosan pofára esni.

Kapunk mellé egy négyfős osztott képernyős verziót is, ami alapvetően jópofa, mert ez tényleg az a “dobd fel az asztalra” party-játék lenne… csakhogy a Switch-en nem megy egy darab Joy-Con-nal, csak párral vagy Pro Controllerrel. Ez nálam pont az a kihagyott ziccer, amitől felszisszenek: ha valamit, hát ezt a játékot kéne tudni két fél Joy-Connal, összeszorított ujjal, röhögve játszani a konyhaasztalon. Ehelyett itt egy kicsit megint előjön az a “ünnepi csomag, de azért rendelj hozzá még ezt-azt” érzés.

Blackthorne: sötét, menő, de nem minden percében hálás

A Blackthorne a csomag legkomorabb darabja. Rotoszkópos, “cinematic” sci-fi platformer, ami hangulatban valahol a Conan–Terminator–Highlander háromszögben mozog. Van egy idegen hős, aki árnyékból vadászik, egy kézzel lő sörétes puskával, és úgy általában mindenki nagyon komolyan veszi a sötétséget. Itt nincs viking-poénkodás, nincs rock’n’roll hülyülés: ez a kilencvenes évek “komoly” akciója.

Csakhogy a komorság mellé jön a retro dizájn sötét oldala is: ismétlések, szívatós részek, olyan tempó, ami néha megtöri a lendületet. Nekem itt óhatatlanul beugrott a Flashback – és sajnos nem a Blackthorne javára. A mozgás és a pályák ritmusa nem olyan művészien elegáns, és ha valaki a Flashbacket rongyosra játszotta, annak a Blackthorne inkább “érdekes kitérő”, mint “új szerelem”.

Itt is van Definitive Edition, de megint csak az a helyzet, hogy a csicsás keretek és extra feature-ök mellől hiányoznak a valódi kényelmi megoldások (mentés/töltés, visszatekerés, képernyő-opciók), amik a régi játékot ma igazán élhetővé tennék. Ráadásul a pályához tematizált keretek néha úgy néznek ki, mintha a díszlet részei lennének, és ez… hát, nem segít.

A múzeum rész: itt van a csomag lelke

A “múzeum” szekciótól tartottam, mert az ilyen digitális vitrinek gyakran csak kattintgatós töltelékek. Itt viszont meglepően jó. Dobozok, koncepciórajzok, korai fotók, zenehallgatás – ezek mind kellemesek, de ami tényleg érték, az a videós interjúk a Blizzard alapítóival és korai embereivel.

Nem feltétlenül mondanak világmegváltó dolgokat, de az egésznek van egy emberi súlya: látod a csupasz iroda-fotókat, hallod, ahogy beszélnek arról, milyen volt akkor, amikor még semmi nem volt biztos, csak a lelkesedés. Ez az a rész, amit nem “játékidőnek” számolok, hanem egyfajta történelmi kitekintésnek – és igen, itt tényleg érzem, hogy ez egy évfordulós csomag.

Zárás

A Blizzard Arcade Collection nekem olyan élmény, mint amikor egy régi magazin különszámát lapozod: jó érzés, hogy megvan, jó bele-beleolvasni, de közben látod, hol sárgult már a papír. A három játék alapvetően erős, és Rock ’n Roll Racing konkrétan jobban szól és jobban néz ki, mint ahogy a fejemben élt. Ugyanakkor a csomag tele van olyan redundáns vagy félresikerült “definitive” verziókkal, amik miatt az első fél óra nem játék, hanem menürendszeres nyomozás: na akkor melyiket érdemes elindítani?

Ha úgy nézed, hogy ez egy szülinapi emlékdoboz, benne pár kincssel és pár fölösleges szalaggal, akkor működik. Ha azt várod, hogy minden verzió minden pillanatában a legjobb formáját adja, akkor kicsit csalódni fogsz. De a lényeg – a három játék magja és a múzeum emberi pillanatai – bőven elég ahhoz, hogy ne akarjam visszavinni a boltba.